Tizenegy Árpád-kori hexameter

Tarján Tamás születésnapjára

Tarján, Úz, Keszi, Ond, Buda, Kürt, Vata, Tas, Huba, Kurszán,
Alpár, Kont, Keve, Hont, Vezseny, Onga, Levente, Lehel, Fajsz,
Rátót, Vajta, Botond, Gyula, Örs, Tököl, Illye, Monoszló,
Ják, Üllő, Töhötöm, Csaba, Csát, Beled, Édua, Tázlár,
Álmos, Detre, Csanád, Mizse, Bács, Becse, Bendeguz, Ellák,
Nyék, Gég, Zolta, Zalán, Abos, Őd, Csepel, Ugrin, Uros, Bél,
Tétény, Törtel, Atád, Megyer, Attila, Taksony, Adalbert,
Ajtony, Vajk, Aladár, Kada, Csák, Ete, Géza, Kötöny, Bars,
Moys, Kán, Kende, Szabolcs, Bene, Gut-Keled, Orseoló, Kál,
Árpád, Gyarmat, Előd, Csete, Csót, Boda, Vászoly, Adorján,
Solt, Bulcsú, Omodé, Ugod, Ukk, Aba, Horka, Kenéz, Zács.

Szent Ferenc

a katedrálist építő Németh Péternek

kő kőre, csak tudás és türelem kell
s felépül templomával egyre jobban
teremtő istenéhez majd az ember,

Assisi Szent Ferenc, semmi sem úgy van!
bárha a szent Ige százszor, ezerszer
megtestesült az Írásban s a szóban!

A törpe szolganép ma sem akar mást,
csak élni, mint az állat, öntudatlan,
zabálni, inni, böfögni folyvást,

parancsra röhögni, ha int a sóman,
szerezni, fillérért (f)eladni egymást,
és szél ha támad, elbújni a lyukban

és nincs bennem harag, nincs megbocsátás.

Kő kőre, csak remény, hit, szeretet kell,
s felépül templomával egyre jobban
teremtő Istenéhez minden ember.

Napló

(Mosó Zolinak, József Attila után, nagyon szabadon)

Ülünk a dumánál
valami gagyi pláza konfetti-fényei
mint nyaktiló
gitárod nyakára esnek
és bőg a húr
mint sárgult protkóval a gyermek
ki nem tud szeretni
kit nem szeretnek
Főbenjáró hazátlan-bennszülöttek
bőgünk lépcsőin a feneketlennek
mert sose tanultuk
mesterségét a szeretetnek
(zingi-zongoráznak a kipi-kuplerájban)
ütünk és vernek
Kiönt a (le)folyó
(bűzlik a felszín és gyilkol a mély)
s mi egy szovjetbarokk emlékmű ormán
dekkolunk-drukkolunk
szennyben kepesztő megunt szerelmeinknek
…ja meg a Duna is
és azok a békességes sosevolt estek –
Dinnyehéj-cipőnk a rakodóparton
benne még a láb

Születésnapodra

Cirkusszal ünnepel a flitteres világ,
szobrod van már, amit koszorúzni lehet;
koplaltál eleget, kajáld a sok rizsát!

Kőbunkók idézik hibátlan nevedet:
gagyognak s ragyognak. Ki lát, vakulni vágy,
s unottan kaparász egy áruvédjegyet.

A nép hasad tovább, mint széken a kabát,
s hiába, úgyse lesz kettő az egy meg egy –
Költőnk nyelvtant tanult, nem matematikát.

Mikor és hogyan írjunk szonettet

(Főleg, mi a nyavalyának?)

Mikor rom-házam a fejemre dűl,
és nincs öröm már, csak a gond ezer,
s kipusztulok magamból legbelül,
s szám íze, mint a mandula, keser,

szonettet írok kíméletlenül,
ahogy a cukrász borhabot kever;
cukros rímek, liternyi alliter-
áció – és a nyájas seggre ül.

Habkönnyű tészta, tiszta bugyborék,
jambust dagaszt a szonettírógép,
fahéj- s szimbólumillatú csodát,

és adjunk hozzá mindenből sokat,
és úgy földobja néhány korty konyak
s a hercig marcipán-metaforák.

Múzsa és szonett

Szonettet írni oly haszontalan,
a múzsa sótalan, meddő tehén,
örökké ideges, fáradt szegény,
hízik és esténként migrénje van.

Kínból kikelt rímek szent ligetén
unottan átcsoszog rossz mamuszban
s az ihlető csók nyomán nem fogan
szerelmes költemény, csak kelevény.

Egész nap ostobán locsog, fecseg,
nem olvas mást, csak lányregényeket,
s minden mondata így kezdődik: én.

Ruhája cifra condra, szó-szövet,
közhely-nyakék, olcsó üveg kövek,
s e tré szonett – fején a diadém.

Ősz

Sápadt verbénák
Meddő asszonyok álma
Horgolt pillangók
A nagy őszi udvaron
néma kocsisok isznak

A szőlőben

Apám a földben
mellig Derékig én is
– Hát újra együtt –
Metszeni kell most Apám
odább még a takarás

Október

Kivénhedt lion
a krakéler akácfa
A rossz bádogon
utolsó forintjai
sárgán felsikoltanak

Napló

(Esők)

Esők jönnek, telek, május is.
– Hányadán állunk, kész a számadás?
Volt-jövőnk, lesz-múltunk
és a reggel még idegen.
Fregoli utca kettő bé a cím,
tértivevényes a végítélet.

(Nyár)

Rövidnadrágban áll Apám az udvaron,
nem tudni, honnan jön a fény,
egy hallal vesződik, kezében kés.
Neurotikus macska kering,
neurotikus anya orvosságot eszik.
Egy hal, egy apa, egy gyerek.
Neurotikus nyár.

(Albérlet)

Vakablakok nyílnak, szagtalan, színtelen;
ahányan – annyian, ki itt ki ott rekedt.
Részletekben lakunk, akár az ördögök.

(Judit)

Láttuk a hegyet a város felett
és valami tavat is a város alatt.
A lepedőn paprikamag-szívecskék,
s a bezárt mozi és a Gelka között
egy harminchét éves bádogos
Donizetti áriákat énekelt.

(Disznótor)

Kedvezményes világmegváltásról jött a hír.
Nálunk ölés volt aznap.
Ültem az üst előtt,
nyeltem a taknyom és a zsírszagot.

(Duna)

A Dunát egy keddi nap
átúszta az Apám,
aztán megijedt.
Keddenként Adonyból integet.

(Menta)

Nagyanyám a padláslépcsőn
megállt s örökre úgy maradt.
A dió héjába avasodik ott fenn
és a mentát nem öntözöm.

(Szüret)

Dús ősz. Szedd magad akció van épp –
kimaradni ebből nem célszerű.
Lassan én is összeszedem magam
s szedem marokszám a dilibogyót.

(Nyárvég)

Nyárvég, porbafúlt pocsolyák,
véges számú orromban végtelen dinnyeszag,
véges számú fülem dérüzenetekre ügyel,
véges számú kezemben hurkatöltő, cipőkanál,
gyömöszölöm agyamba a végtelent.

(Tanács)

Kutyám a konyha padlatára szart megint.
„El kéne már altatni” – szól a jótanács.

(Írni)

Szonettet írok kíméletlenül,
ahogy a cukrász borhabot kever:
cukros rímek, liternyi alliter-
áció és a nyájas seggreül.

(Tükör)

Az égen igazi Nap virít,
egy darab – ahogy illik az.
Valóságos vonatok zörögnek
földhözragadt városok felé.
A falon egy eredeti márkás tükör,
csodálom benne belgaüveg-önmagam.

(Tetők)

Tetők fölött a Hold a semmiben lebeg,
egyengeti utam, vezérli léptemet.

(Gondolat)

Agyam barlangos-testében a gondolat megfogan:
milyen cefetül heréltnek érzem itt magam.

« Újabb bejegyzések | Régebbi bejegyzések »