„Rossz kapitány rabja lett a jó.” (William Shakespeare)

Ripacsoké itt az elismerés,
a sarlatán a bölcsön jól mulat
és dögletes fekély a tiszta ész
s dogma-máglyákon ég az öntudat,
a brávo bátor, a csaló merész,
az erdőben zsivány mutat utat,
a politika emberhúst emészt
s ünnepet ül az ordas indulat;
és láthatod te is, ha ésszel élsz:
ügyvéd, orvos a pénzedért elad,
kufár a lelkész, árulásra kész,
kiméri bűneid és csontodat –
Irigység, harag és gyűlölködés
takarja lelked, mint tested a mész.

Konczek Jóskának „A kisvárosi Vénusz” örvén

Erósz komisz nyila naponta megtalált:
és édesmindegy volt, hogy szőke, barna, rőt,
imádtam bármelyik, isteni, bamba nőt,
kültelki Vénuszt és begyes, belvár babát.

Szerettem minden lányt, ahogy friss barna sört
a tarhás, ki havert keresve szájat tát.
S a nők szívét ha bú keserve járta át,
pár öntelt férfinak csinos kis szarva nőtt.

Dalolt a testük, mint gordonka húrja;
minden csaj Vénusz volt úrfi koromban,
s nem volt a seggüknek otromba súlya.

Beindult már a bolt, úri sorom van,
de ó, a hevület jó volna újra,
s ha fák csúcsán a Hold, dugni bokorban.

válasz-kísérletek Horváth Ferenc kétkedéseire*

1, Semmi

A semmibe hullnak a percek, évek:
kiáltunk a csúcsról a völgybe vissza,
a szó szabad még és a lélek tiszta,
a mélység büszkeség, játék az élet.

Nem kell kapaszkodó, senki se kell még,
erős hang, zúgó bariton-kiáltás,
nevetséges a sok Canossa-járás,
nyűg, félelem, nyavalya – mind nevetség.

De lásd, apád erénye, vétke benned,
nincs mód, hogy furcsaságait felejtsed!
Az asszony éppen most sikolt alattunk.

De nézd, fiad bűne előre döbbent!
Bolond lesz ő is, már most érzed ott lent –
szelet vetettünk – szellentést arattunk.

2, Vétek

Szelet vetettünk, szellentést arattunk,
A szenvedély szenvelgés. Tönkrementek
vágyak, varázslatok, aprócska csendek,
minden szavunkból, tettünkből kihaltunk,

Polipkarok, póklábak fojtogatnak,
gorombaságok, tyúkszagú szerelmek
hajnalonként, ha néha megjelennek,
ó, hogy örülsz a végre-virradatnak.

Félálomban megkönnyebbülve nézed,
ahogy ezerfelé esnek a képek
s nem állnak össze semmivé a részek.

Nem megdicsőülés, csak ócska vétek,
szerelmeinkben a hiány a lényeg,
ocsú a mag, torzképe az egésznek.

3, Önzés

Ocsú a mag, torzképe az egésznek.
Keménykedsz még egy gazdag aratásban –
csalódsz mindig, mindig csalódsz a vágyban,
a tiszta érzésben önzés a lényeg/d.

A szájszagú hajnalban ha felébredsz,
szerelmed bőrén apró pörsenések,
szíveddel, meztelen talpaddal érzed,
ragad a szőnyeg, ragacsos a lélek.

Kitakarózva, begombolva állig,
hiába mondjuk, esküdözve váltig:
a szándék tiszta volt, mi jót akartunk.

Magunknak akartunk jót, csak magunknak,
egymást kioltó álmaink kimúlnak –
szerethetünk, becsapunk, becsapatunk.

4, Magány

Szerethetünk, becsapunk, becsapatunk;
nézd, egyedül marad mindenki végül,
barátság, szenvedély és hivatás unt,
üres szokássá, rutinná sekélyül.

Lehetsz magányosabb a kóbor ebnél
vagy ülhetsz homlokig hamis szeszekben,
beszédet mondhatsz saját sírkövednél,
halandzsázhatsz, papoknál ékesebben –

spórolhatsz szóval, pénzzel, emberséggel,
fukarkodhatsz a csókkal, öleléssel,
hogy végre nem marad más, mint a munka.

A rossz mának letéve végre terhét,
a nincs nem fáj, a magány vértje megvéd;
csak befelé nézünk, mindig magunkba.

5, Díszlet

Csak befelé nézünk. Mindig magunkba.
Megírni egy modern pokolra szállást,
az vonz, hiába próbálsz és akarsz mást,
fejünk fölött, a polcon ott a minta.

„Se mez, se máz” nem izgat, át nem ejt már,
s a versekben hiába figurázunk,
gonosz tükrünk előtt pucéran állunk,
és fájhat bár, lehangoló a leltár.

Mutatványos vagy, míg csak szórakoztatsz;
akár egy ötvös, köveket rakosgatsz,
díszletet tervezel – mögötte semmi.

Ez üveg, nézd! Csak talmi formajáték,
a taps, siker, divat csaló ajándék.
Akarni kellene, mindent lebírni!

6, Por

Akarni kellene, mindent lebírni:
az éhséget, félelmet csontjaidban,
megváltást hinni, karriert csinálni,
vagy végleg feloldódni alkoholban.

Egy ősöd Isonzó pokoltüzében,
egy más a Don-kanyar havában égett,
krumplin, tésztán, falatnyi kis kenyéren,
egy özvegy ország, lásd, végül mivé tett!

Kitörni nincs remény, mindig a porban,
megtörve, megalázva, megtiportan,
felkelve százszor és elesve újra,

a gödrök fölött sírva, káromolva,
maradunk „eleitől fogva” fogva,
kisszerű bűneinkbe visszahullva.

7, Mérce

Kisszerű bűneinkbe visszahullva,
bár pontosan mérjünk, hiba kizárva,
de csalhatunk is, gyors sikerre vágyva,
tagadva foltjaink, erényt kamuzva –

a műszerek mind összevissza mérnek,
a mérce rossz, az óra megbolondult,
a szó, a líra önmagába fordult,
semmit sem old meg a megoldó-képlet.

Csak rendhagyó igék, minden kivétel,
törvényszerű nincs, dőreség a tétel,
amit biztosra vehetsz, az a simli.

Mímelve ezt is, azt is, mint ki bízik,
sarat taposva bércre lesni mindig,
kevés a szufla, akármire vinni.

8, Fonák

Kevés a szufla, akármire vinni,
a gyönge akarat tévútra szédül,
lehúz, befonja napjaid a bóvli,
hazugság az érték a minta nélkül.

Minden fonák, visszája önmagának,
magába mindig minden visszagörbed,
hiú játék, önáltatás a bánat,
az aratás törek, ecet a könnyed.

Kicsorbul az éles, a tompa megvág,
a gond, a moly ruhát és lelket elrág,
a jó vacak, a bölcselet ökörség,

már a mag is mind mérget rejt magába,
vigyázni oly meddő, minden hiába,
a kezdésben már ott a nyomorult vég.

9, Emlék

A kezdésben már ott a nyomorult vég –
„múlik az idő, porszemei hullnak”,
jövőd, jelened maholnap a múltad,
túlélni, megmaradni nincs lehetség.

Sárgára érik egy darázs a szőlő
rozsdával tarkázott, arany gerezdjén,
elnézed naphosszat, akárcsak egy vén,
ahogy lejár a kimért emberöltő.

Csak ülsz a fényben, mint szobra a múltnak,
halottaid is gyorsan halványulnak –
s a jóízű nemrég – sovány kis emlék.

A szétesett időben, kusza térben
a jó nem jó, nincsen válaszod régen,
igen, nem összekeveredve már rég.

10, Visszhang

Igen, nem összekeveredve már rég;
a mit?, hogyan?, miért? meg se fogamzik,
nincs válasz, nincs kérdés, csupán a kétség,
a filozófia vigasza – vakhit.

Alaktalan versek – csúf ázalékok;
mint medúzák kiszáradt kocsonyája,
a költemények, mint a buborékok,
tengernyi csend a pocsolyába zárva.

Hiába nézed apályát, dagályát,
mocsár ez így is, úgy is, ingovány, láp,
áradhat egyre és apadhat újra.

Olykor pocsék, másszor szarabb a helyzet,
kiáltásodra visszhangod felelget…
itt, ott, jó és rossz, visszatér az inga.

11, Mintha

Itt, ott, jó és rossz, visszatér az inga,
bizonytalan vagy nappal, álmaidba’
burjánzik és megfojt, akár az inda
a „hát”, a „lehet”, a „talán”, a „mintha”.

Nem tudsz és nem hiszel saját szemednek,
papok, próféták szíven nem találnak,
Nirvána, túlvilág, ígéret, elvek –
a kész válaszok kérdésekre várnak.

Vagy ott a líra ál-vigasztalása,
a sok vers mind egymás gyatra mása;
torz tükrei eltorzult életeknek.

Szonett-töviskoszorúk koronáznak,
vigyázz, a csillogás csak csalfa látszat!
Versek, hitek megnyugvást nem szereznek.

12, Piszmogás

Versek, hitek megnyugvást nem szereznek,
agyadra megy az írás, olvasás is;
a piszmogás, a „szmokingos szonettek” –
damilra fűzött, csillogó kaláris.

„Pace non trovo” – dünnyögöd magadnak,
motyogsz, káromkodsz minden újra resten,
múlt szolgájaként, rabjaként a majdnak,
fityegsz a magad ácsolta kereszten.

S ha előkerülnek netán e versek,
olvassák, vagy töpörtyűt róluk esznek,
a vélemények már nem érdekelnek.

Pokolból, mennyből néha visszanézve,
nem izgat semmi, köpsz már az egészre –
tehetség és tudás a sírba vesznek.

13, Remények

Tehetség és tudás a sírba vesznek,
a „szent akarat”, dicső forradalmak
porba tapostatnak, hamvukba halnak,
remények, hit „ahogy lehet”-té lesznek.

A hősök elbutulva bólogatnak,
szemetes szélein kihalt tereknek
torzó szobrai csonka életeknek –
hitvány emlékei egy ócska kornak.

„Szikkad a vér, kussol tovább az ország”,
a koncot hiénák, sakálok osztják –
halad minden, ahogy elő van írva.

Nem lázadunk, elvan a pofa súlyba’,
hallgatunk, orrunk a moslékba fúrva,
forgunk magunk körül, akár a birka.

14, Gének

Forgunk magunk körül, akár a birka:
motolla, kergekór, bárhogy nevezd el,
planéták tánca, ahogy meg van írva,
vitustánc, mit naponta újra kezdel,

taposómalom, melyből nincs menekvés,
vagy csak mókuskerék, ostoba játék,
tarantella, rondó, derviskerengés? –
hogy este már az ájulás ajándék.

Kopott térded recseg taktust a dalra,
bárhogy járd is, foroghatsz jobbra, balra,
haláltánc csak, végcél a gyors enyészet,

minden sejtedben ott van az ítélet,
makacsul őrzik, hordozzák a gének,
a semmibe hullnak a percek, évek.

15, Kisszerű

A semmibe hullnak a percek, évek,
szelet vetettünk – szellentést arattunk,
ocsú a mag, torzképe az egésznek,
szerethetünk, becsapunk, becsapatunk.

Csak befelé nézünk, mindig magunkba,
akarni kellene, mindent lebírni,
kisszerű bűneinkbe visszahullva
kevés a szufla, akármire vinni.

A kezdésben már ott a nyomorult vég,
igen, nem összekeveredve már rég,
itt, ott, jó és rossz, visszatér az inga,

versek, hitek megnyugvást nem szereznek,
tehetség és tudás a sírba vesznek.
Forgunk magunk körül, akár a birka.

Horváth Ferenc „A kétkedés énekei” című szonettkoszorúja megjelent a Mozgó Világban, 1998-ban és a Maradék idő című kötetében, 2000-ben.

A hársfán méhek
zümmögnek, gyűjtögetnek.
Széthordják szívem.

Holdfényes nyárest.
A diófáról halkan
hernyószar hullik.

Egy gazos parkban,
a katángok szirmain
kinyílik az ég.

Az árokparton
egy felpüffedt öszvérdög
légyfelhőt legel.

Szegény hóembert
a korom betakarta –
néger eszkimó.

Újév reggelén
egy eldobott trombita
vért köp a hóba.

Mohos malomkőasztal, körülötte néhány öreg fatuskó, kisebbek, nagyobbak, ahány, annyiféle. Az asztalon egy kancsóban bor, három üvegpohár. Egy mámoros darázs szédeleg, más hang nem hallható. A három férfi már nem nagyon beszélget, a bor is csak megszokásból van előttük, talán, hogy ne legyen üres az asztal. Ritkán kortyolnak a homályos poharakból, pedig kiváló, kicsit karcos, jótüzű az ital. Nem itt termett, minden esztendőben egy nagycsizmás, nagy kezű parasztember hozza. Pénzt sose fogad el, úgy mondja, a tisztesség miatt.

Leszedik az eresz alól a létrát, legurítják a két hordót a szekérről, fölrakják az üreseket, aztán elüldögélnek egy darabig, hallgatnak. A paraszt leginkább a kopott posztónadrág térdét nézi, s a térdén a kezét. Amikor elköszön, sokáig néznek utána, ahogy ereszkedik le a dombról a gyepvert, keskeny úton a szekér. Vonzza szemüket a látvány.

Ebédről megmaradt marhapörköltet esznek, csak úgy hidegen, az edényből. Nagy öntöttvas lábas, kívül kék. A fiú hozza föl a pincelépcsőről, sarokkal teszi be maga mögött az ajtót. Az apa valami asztali áldást dünnyög, megszegi a kenyeret. A harmadik, akit Szentlélekinek hívnak, tölt a poharakba. Eszegetik a húst, a kenyeret, komótosan isznak, mozog a fülük, ráérnek. Itt, a falu fölött béke van, hallgatagon nő a köröm, zsírosodik a haj.

Minden áldott délelőtt kijön hozzájuk egy asszony a faluból. A múlt krumplisverme. Mint a veremben a fagyott krumpli, az emlékek ugyanúgy elrothadtak benne. Csupa rossz dolgon rágódik, sorvadt ínyén erőtlenül, makacsul csócsálja a keserűséget. Ebédet hoz, meg újságokat, amit azután sohasem olvasnak el. Csörömpölve elmosogat, összepakol, morog. Feleletet nem vár, csak úgy, magának. Mindennap eljön, hazamegy. Nem ismerik. Elég jól főz, elég jól megvannak.

A kis présház fölött szőlő, gyümölcsfák, a ház mellett darabka üres föld zöldségeknek. Gondozatlan, gyomos az egész, a fákat, tőkéket évek óta nem permetezi, nem metszi senki, a fattyúhajtások szinte ellepik, a lósóska embermagas kóróin madarak hintáznak. Az a néhány szem férges gyümölcs, pár kosárnyi szőlő, ami megterem, a bogaraké, madaraké. A szőlőszemen aranyszínre érik a darázs. Mióta elzavarták az árendást, pusztul minden. Az asszonyka mindenbe belebeszélt, a férfi meg túl sokat akart. Elküldték őket. Azóta lenn laknak a faluban a többivel.

Ülnek az asztalnál, mind a szokott helyén, néznek a falura. A domb alatt van a helység, tiszta időben jól idelátszik, esténként a kutyaugatást is hallani. Templom, kocsma, iskola, bolt, községháza, posta, néhány rendezetlen utca, vagy kétszáz porta. Kicsi, poros, felejthető. Gyerek kevés, sok kutya. Kertek, fóliasátrak, szántók, szikes legelők.

Nem jártak lenn már nagyon régen. A fiú és a másik, akit Szentlélekinek hívnak, még csak-csak menne, bár legutóbb vasvillával, kutyával kergették ki őket. Az öreg attól tart, megismétlődhet az eset. Nem szeretné, ha szóba hoznák, hát hallgatnak róla. Szentlélekinek meg valami zavaros kalandja is volt ott egy férjes asszonnyal. Minek a bajt keresni.

Ülnek így, hárman. Lassan elmúlik ez a nap is. Az emberek odalenn néha még gondolnak rájuk, olyankor nyugtalanabbul alszanak. Amúgy nem túlságosan hiányoznak egymásnak. Jó ez így, ez az áldott nyugalom megfizethetetlen. Talán majd egyszer körül lehetne nézni odalenn, meg lehetne próbálni még egyszer. A kertet is rendbe lehetne hozatni, másik bérlő is akadna. Bár, ki tudja, sok a vesződség, csekély a nyereség.

Az esti harangszót magába zárja a lassan leereszkedő kora őszi köd, csak egy mámoros darázs szédeleg, más hang nem hallható.