Gyagyás gyerek, roncs feleség, halott, földönfutó vidék.
A rokkant-nyugdíj alja még pár flakon borra épp elég.
Söprű, törköly, cukormoslék, műtrágya, malmi söpredék –
beszopva mérgező szeszét, kábán kereng a birka nép.
Metanol kék lángjával ég a szétesett személyiség,
s így stilszerű a rusnya vég: a föld kiokád, mint epét.

Végire jár a február,
farsang vidám tüze lobog,
a víg tavasz nincs messze már,
a láb, akár a szív, dobog!

A részeg ár a híd alatt
töredezett jéggel rohan,
táncoltat egy döglött lovat,
szökött palánk fut boldogan.

Fehér, fekete sírkövek alatt,
sakktábla-rendben békén fekszenek
elárulóim, áldozataim.
Egymásra végre nem neheztelünk.

Vágtat velünk a völgyön át a nyár lova:
nyomában jázminok, vágy és vér és rigók,
beteljesült jövő, költött múlt, lesz-jelen.

Azt a bliccfogót, vagy azt a miskulanciát,
amiről szó esett, hozhatnád már, Mihály,
mert örökké nem vagy: szükségem lenne rá!

Két szemetes széles út között
e sikátorban nem matat a szél
A diófánkon pisztricgomba nő
várom a postást szomjasan
biomasszámat vigyázzák
őrző-védő bögölyök

A múlt ködében áll a cameloti vár,
övéi közt ül ott a jó, öreg király,
szakálla térdig ér, a könnye földre hull,
iszik megannyi hű cselédje szótlanul.
Kereszt alatt pihen Trisztán és Parszifál,

Ewan halott, a hős Gawain rég porba hullt,
Ginewra hajdanvolt szerelme, mint a múlt,
a kert bozótjában magában őgyeleg,
vakrozsdát pergetnek a csorba fegyverek,
tudás, erény és hit legendává fakult.

Jó Lancelot sírján virít a kutyatej,
a rét a vár tövén tüdőbajt, spleent lehel,
egy zöld kobold szalad, nevetve lápra csal,
kútmélyből visszhangzik ballada és kacaj.
Telet temet a tél és őszre ősz hal el.

Hallgat a dob, a síp, a hárfa néma már,
sarokban rostokol a bárd – sötét madár.
Morgana ünnepel, Mordred királykodik.
Telet temet a tél, örök az álom itt;
a ködlepett mezőn Merlin bús lelke jár.

Anyám kínszenved
harminc éve gyógyult fekélye fáj
egy végignyavalygott élet ólmos tagjaiban
az áldozatul világra küszködött
egyszem gyerek sikertelensége fáj
Gondosan kikeresi a legcsorbább kapát
gyaszatolja neuraszténiás virágait
Csendben gyászolja önmagát
Megsárgult fényképekkel tüzel
és ha látja hogy látom
elesik

(Szerb György emlékének)

Minden csillag fekete lyuk
……………végállomás
Zákutca
Végcél a vakbél
Fehér kézben fehér bot
vakon végződő utcák vágányok
bélák vazulok
Zöldhályog a tengeren
-inoperábilis persze-
maradjunk ennyiben
Csípa és csalódás émelyeg
visszanyelt kommersz hurut

Egy lélekvidámító show
vakvadászat disznajaként
ezt a hercehurcát megúszni
komoly esélyünk lehet…

…állítólag nem öröklődik

Bükkök és répák
örök adósság
kezeim lábai mosták

Letiport perc
vérezve szögek
mutatják

Zárkózott kövek
gondolatban tánc
folyosó-vigasság