Íme, a termés: maszlag és csalán csak.
Fináncot és adót adott a búza,
híg lőre a hegy álmodott aszúja,
magunk verjük agyon kedves kutyánkat,
gödörbe lépünk, míg lesünk a csúcsra,
tökkelütött kölykünk őrjöngve lázad,
kétannyi bosszúság, viszály, ahány nap;
hajdani eszményünk sarokba rúgva,
este papír fölött ülünk magunkba’,
szám-porszemeket szór a lámpabúra,
hisztizünk s nem hiszünk a számadásnak,
széttépjük százszor és számoljuk újra,
nevetve tátja ránk torkát a nulla:
kárunk valóság, hasznunk csalfa látszat.

Csendben sunyít a szürke délután,
akár a patkány, megbújik, lapít,
verébcsapat gubbaszt a platánfán,
lesik az alkony karvaly-árnyait.

Büdös buszállomás, befúj a szél,
szétszaggatott hullámbádog-tető,
szemétbe, cementporba fúl a tél,
a lélek is fagyos, szivem is kő.

Az ódon város múlt koron borong,
szakadt plakát zörög ragyás falon,
a fagy nyüszít, a Nap koromkorong,
zegzugos jégvirág az ablakon.

Egy záruló kapu visszhangja kong,
bezár magamba, tavaszt álmodom.

(szonettciklus)

Bűnök

Igék, jelek hiába intenek:
döröghetnek, téphetik szájukat
szelíd papok, goromba fellegek,

se lelkifurdalás, se bűntudat.
Az üdv reménye régen elveszett –
a drága bűnök összetartanak.

Bujaság

(Orvos András képe alá)

Felrobbanó rügyek, Nappal kacérkodó
gyereklány-pitypangok; bujálkodó lilák:
igéző nőszirom, kacsintó orgonák;
tavaszi örvénylés, zölddel zúgó folyó;

parfümös, kandi szél, kerítőnő gyanánt
szemérmetlen-vörös híreket hordozó;
selyemruhába bújt, repedtsarkú lotyó
a kékkel cicomás, útszéli kis katáng.

Milyen pogány rítust követ s dől ágyba mind,
ha a kötekedő cupido-május int:
halálig orgiát ülni, porzók, bibék?!

S miféle vérszavú, ledér parancs szerint
tör ég felé a vágy, kővé merevedve, mint
a felhőt döfködő, erigált jegenyék?

Falánkság

„Hát akkor miért nem esznek kalácsot?”
(Marie-Antoinette)

Mártásban úszó karcsú kecsegék,
kövér ludak, kihízott kappanok,
kristálykehelyben ó-aszú ragyog,
a pástétom, mint egy malomkerék.

Falánk szem, száj, örök-száraz torok,
sültek, saláták, ritka csemegék,
gyümölcsök és sajtok özöne még,
és elragadtatott, halk sóhajok.

Mindent, amit az áldott föld terem,
s futva kalózt, vihart a tengeren
ezer hajó, mit asztalunkra hord,

s karavánok akármit hozzanak,
megesszük mind, halál a virradat –
megülni méltón, fényűzőn a tort.

Fösvénység

Kifosztva, megrabolva, elhagyatva,
lássátok! ez maradt: a keserűség,
és mintha minden legjobban haladna,
nevet a Nap, vidul a sznob közönség.

A jószándék, a részvét csak halandzsa,
hazudni, ütni-vágni, lopni tessék! –
s gurul a nép, hasát fogja kacagva,
a szeplő szép, a rút májfolt dicsőség.

Szánalmas pária a méh, a hangya,
ki nem szánt s vetni lusta, az arat ma;
herék, hernyók, kakukkok, kósza lepkék,

Cléante-ok, Elizek, nyerő a hanta,
büdös az izzadság, oly snassz a munka.
Moliére úr jól tudja ezt a leckét.

Harag

Végre csendes megint a déli vég,
hűséges püspökünk, a jó Czibak
ecetben küldte el Jován fejét,
s kitakarította a rácokat.

Szeged, Temes lidérci lánggal ég,
-ószövetségi égő áldozat-
de ábrahámságom se volt elég,
nincs béke, csak halál és kárhozat.

Az én Uram haragba rejtezett,
gyötri lelkem, töreti testemet,
s ínségemben naponta látogat,

s gyűlik a söpredék, sereglenek
nyugatról, délről, mint a döglegyek,
lepik Csernyit, Dózsát, országomat.

Hiúság

A forma csak játék, bagó neked;
Catullus, Rilke, Aszklepiadész
a példakép, s te nemhiába élsz,
sorjáz a stanza, disztichon, szonett,

magad mesternek, művésznek hiszed,
de ha látod végül, milyen kevés
tehetség, szorgalom s a józan ész,
kihányod, mint epét, az életed.

S ha életed főműve végre kész,
az égre lesni, hogy ilyen lehet?!
és elmetélni szépen az eret
és átkozódni, mint a jégverés,

aztán lecsöndesülve nézni csak,
s feküdni a labdarózsák alatt.

Irigység

„Rossz kapitány rabja lett a jó.”
W. Shakespeare

Ripacsoké itt az elismerés,
a sarlatán a bölcsön jól mulat
és dögletes fekély a tiszta ész
s dogma-máglyákon ég az öntudat,
a brávo bátor, a csaló merész,
az erdőben zsivány mutat utat,
a politika emberhúst emészt
s ünnepet ül az ordas indulat;
és láthatod te is, ha ésszel élsz:
ügyvéd, orvos a pénzedért elad,
kufár a lelkész, árulásra kész,
kiméri bűneid és csontodat –
Irigység, harag és gyűlölködés
takarja lelked, mint tested a mész.

Jóra való restség

A talponfekvőben gajdolhatok,
vagy írhatok pazar szonetteket,
szólhatnak bármiről a mondatok,
ugathatok jót, rosszat – egyremegy.

Világos ész, aranyszavú torok,
lángoszlop, ki egész népet vezet,
akár a fárosz, világíthatok,
unottan lepisál egy kóbor eb.

Hihetsz, hirdethetsz, hallgathatsz akár,
anakronisztikus, szegény Jónás,
a cifra kupleráj, Ninive áll,

s apokalipszist se remélj, szamár!
kiment a divatból, a trend ma más:
az Úr menedzsertanfolyamra jár!

Apokalipszis

Népek országútján sötét hadak,
jönnek a varjak, gyűlnek ezrivel,
apát urunk deákul énekel,
s podagrájára kénesőt hozat.

Világégésre rettent égi jel,
már délelőtt leáldozik a Nap,
ütődött hadovál palást alatt,
s a bölcs rongyot, bohócruhát visel.

Ásd el az értéket, tudást, ha van,
ha volt benned virtus, felejtsed el,
élj magadnak, boldog, ki magtalan,

s örülj, ha rád talál egy zagyva tan
vigéce s boldogít eszméivel!
Kire kutyádat ráuszíthatod.

Az én hazámban dőzsölnek a dúsak,
s a munkálkodók hulladékon élnek,
gonosz cinizmus arat, együgyű vet,
az én hazámban rettegés a holnap,

az én hazámban részegség az ünnep,
s újratemetve porladnak a holtak,
kik Szolgaföldben végre elnyugodtak,
az én hazámban átkozódva szülnek,

az én hazámban törvény az erőszak,
s a tiszta szándék gúnykacajba fullad,
az agg gyermeteg, koravén a gyermek,

Hazámban pusztába kiáltott szó csak
az égi Ige és a földi Szózat;
poéta úr, szmog az az Éji Felleg!

Az uramat a rendőr feljegyezte,
mert veresen vigyorgott épp a lámpa,
komoly kis könnyeket hintvén hajába,
véres fejét a kövezetre ejtve.

Kaput tátott egy ósdi bérkaszárnya,
az utcai nép mind csodálva leste,
amint elhúzott ott ferdén, sietve
libbent hízott galambok béna szárnya.

A régi, rosszulácsolt priccsre vetve
csak ül most, és a kóter kurva tetve
busong hajában, mint az este árnya.

Az uramat a rendőr feljegyezte,
az ajtókat motozza éjjelente,
mint holtleány, vidéki sírba zárva.

(pardon, Kosztolányi)

„Sziszüphosz megbolondult:
a követ lefelé görgeti.”
(Horváth Ferenc)

Viselkedésem nektek, úgy lehet
talány: mi a fenét csinál a domb
meredek oldalán a vén bolond,
miért görgeti lejtnek a követ?

Útszéli bölcsek, hát mi itt a gond,
önöknek nem tetszik talán a trend?
A Föld eztán a Nap körül kereng
és már golyó, nem gyatra sárkorong.

Baromságot beszélő püthiák,
okoskodó, bulimiás papok,
hiába igék, zagyva jóslatok,
gongszóra fingani is marhaság!

A kő völgynek gurul Newton szerint,
nem én vagyok bolond, hanem ti mind!

Epitomé

Mondjátok el majd minden bölcs görögnek:
hiába háborognak, hőbörögnek,
a sziklák mától lefelé görögnek!

Csináljunk mozgalmat, legyünk a legnagyobb,
adószedő, pribék, jattolni kell csupán,
s ha kong a kis kolomp hófödte Hargitán,
gitározzunk Rilkét, Paulból Saulok!

Írjunk szeretettel! Már majdnem sikerült
az este, de kedvem geotrop ívelő,
s most hallom, szindrómás a marhaagyvelő
és macskatáp-ízű a drága csirkesült.

Az olvasó profán: ahogy lökik, bután
lötyög, próbálkozik, vért pisál és nem ért.
Tőlem se várj gyöngyöt, gáz van, propán-bután!

Csak undor van bennem, lebukott, tettenért
közutálat, restség, s leszakad a pofám,
mert egy végemet se égetem semmiért.

Voltam már mérnök úr, nepper, bakter, paraszt,
vigéc, tróger, tanár, „kit tönkretett a gond”,
húztam igát, időt, sose sápot, ravaszt,
írtam stanzát, tankát, szonettet, disztichont.

Fizettem mindenért, megadtam a garast,
tiszteltem az igét, amit a bölcs kimond –
de csak szósz volt a szó és maszlag a malaszt,
s maradtam, ki voltam, ábrándozó bolond.

Túléltem már ötven telet, őszt és tavaszt,
-bukdácsoló diák, mindig mulaszt, halaszt-
s a vágtató idő lassan a sírba ront.

És ha a kor s a kór sivársága riaszt,
s Teremtőm türelme tovább itt nem maraszt,
a koppanó göröngy – a vers végén a pont.

Maminak, Papinak és a Lajosoknak

Hozom, viszem lestrapált fogkefém,
nem pózcsere, csak helyváltoztatás,
megvárlak este a Nősök terén,
a sör meleg, s a whisky íze más.
Megértő vagy, akár a jó papok,
morálról és ethoszról prédikálsz,
s az asztal alatt combom fogdosod,
malaszt, kenettelj, tiszta patronázs.
Te sem vagy épp nagy parti, Csárlisén,
asszony, gyerek, morbus Charcot, meg én,
akárhogy nézem, alsó vagy, nem ász.
Hazáig nem történt már semmi sem,
megéreztél valamit, azt hiszem,
hát ennyi volt a szombat esti láz.

Zord szél csupálja, tördeli a fákat;
olvasni, írni, szólni semmi kedved,
a gondolat s a test munkátlan tesped,
és mindig így lesz már – gonosz varázslat.

Gubbaszt az elme, mint vackán az állat,
s hiába háborúk, hiába hírek,
ha reklámok közt fagyhalált recsegnek,
mit számít már, hogy vége a világnak!

Nem érdekel se csőd, se sikerélmény,
de mérleget csinálsz egy részeg estén,
s bámulni tudsz csak, eltátod a szádat,

a végső pluszt, minuszt papírra vetvén,
tízmillió mártír a végeredmény.
A számadás kész már – és nem hibázhat.