Szonett

Voltam már mérnök úr, nepper, bakter, paraszt,
vigéc, tróger, tanár, „kit tönkretett a gond”,
húztam igát, időt, sose sápot, ravaszt,
írtam stanzát, tankát, szonettet, disztichont.

Fizettem mindenért, megadtam a garast,
tiszteltem az igét, amit a bölcs kimond –
de csak szósz volt a szó és maszlag a malaszt,
s maradtam, ki voltam, ábrándozó bolond.

Túléltem már ötven telet, őszt és tavaszt,
-bukdácsoló diák, mindig mulaszt, halaszt-
s a vágtató idő lassan a sírba ront.

És ha a kor s a kór sivársága riaszt,
s Teremtőm türelme tovább itt nem maraszt,
a koppanó göröngy – a vers végén a pont.