A kertből télakolt a padlizsán.
Bogumilföldbe vágyott, azt hiszem,
hol minden Ághon líra, dal terem
s Árkádia csak egy köpés talán.

Kisebbségben élt itt a csórikám,
alföldi tótok között, Pilisen
és zöld volt még, mint egy ribizliszem
kábé úgy június hatodikán.

Gané, víz, napsütött az otthona –
jól élt, mégse szokott meg itt soha,
hegy-völgy után unalmas volt a sík.

Tojásgyümölcsöm, ó te ostoba,
szülőhazád már rég csak mostoha!
Vörös szikláit könnyel öntözik.

Fagylaltot nyal egy ütődött gyerek,
lyukas csatorna, sunnyogó salétrom,
a műszaki bizó előtti sarkon
pénzt pörgetnek kihízott nepperek,

a vakolat türelmesen pereg,
aláducolva tántorog a balkon,
porlik, rohad tovább a húgyszagú rom,
egy firka rád rikolt: „Jézus szeret!”

A háztetőn egy angyal részeg árnya
a sárga füst között halálra szánva,
antennák erdejében tévelyeg,

puhán leszáll a délután homálya,
s az elszakadt plakát pofádba vágja:
megyünk Európába, emberek!

Már mondanád, már reklamálnál,
már fölhánytorgatnád a sértést,
de csak makogsz, mert éhes a száj
s szufla sincs, meggörbedve kétrét.

S a végére hiába vágynál,
nem halhatsz még, hisz nem is éltél,
(szétrágott rég az alkohol bár),
bolond vagy, sose vagy te észnél.

E szörnyű korban asszisztáltál;
ájult néző, saját torodnál,
potyanéző – jegyet se vettél.

Saját testedben guberálsz már,
ne félj, szeretve téged is vár
e tiszta, könyörületes tél!

A búzatábla porszinű, a sápadt
virágú konkoly épp kinyílt, lilája
már szürke, rávetődik egy kiszáradt
kökénybokor határozatlan árnya.

A lázbeteg pipacs – útszéli koldus,
a hulló szirmok vércseppként ragyognak,
gonosz kis napsugarak, mint egy kórus
a kis halottnak – gonoszul dalolnak.

Szülőfalum liheg önárnyékában.
Dühödt bögölyfalkát ellik a dögkút,
üvegcserép a nap a pocsolyában,
kiégett roncskocsik, lavór, dülőút,

törött szekérkerék, mosógép, szemét.
Kigyúlnak fáklyaként, lángnyelv-jegenyék.

Mester, nem illethet téged, csak hódolat;
úton és útfelen dörög dicső neved,
kinőtted rég’ e szűk Vörösmarty teret,
s ezernyi epigon nyáladzva bólogat.

Lírád modern, mindent, mi ósdi félrevet:
se mért ütem, se rím, se ritka gondolat,
unottan besöpörsz zsugát és bókokat,
magabízón nyomulsz, kaszálsz, amíg lehet.

A végén betlizel, csodát hiába vársz,
igazolod magad, vitázol és riszálsz,
rizsázol, reklamálsz, de elhülyít a frász –

s ha „állj elő!” – hívnak harangok, harsonák,
parázol és rinyálsz, hogy az már tiszta gáz.
Gépészkedj bárhogy is, bukás ez, nincs tovább!

El kéne menni innen máshová,
világot látni, miegymás, csak úgy,
mint egy hobó, egy echte vagabund,
a szomszédoknak azt se mondva: pá.

Felejteni sorra mind, rég megunt
igét, igért jót, kamut, öncsalást,
és hogy hülyét fed a talár, palást
s döglött unalmat, mérget rejt a kút.

El kéne menni Queen Maryn, buszon,
de persze, communication break down,
leépült minden, kuss van, hallgatás.

De túl a lápon, túl a nádason,
a tó fenekén ott dereng, tudom,
az éjszakai vasútállomás.

(Szitányi Györgynek)

Ha már cserben hagynak a csontok, izmok
s megmászhatatlan csúcs a sima járda
s a fényt öregkorom homályra váltja
és már mindent elejtek, fölborítok

s erkölcseimet gyönge test vigyázza
s a balsikerre készen áll az indok
s fösvényen őrzök emléket, forintot,
agyamba s szekrényembe jól bezárva,

de minden átvészelt nap újra meglop
s mint szürkehályog, borul a világra
a csüggedésnek szürke éjszakája
s kitátva hív a temetői árok,

Barátom, akkor megjelensz a ködbe’,
a ház előtti tócsán tündökölve.

(Bakonyi Károlynak)

Irsai Olivér, Tramini Piroska,
Karcsi bá’ kertjében mentek a tilosba.
Micsoda hymen volt! –
Iszom a finom bort,
s a jobbik énemet belőlem kihozza.

Nem rokona lady Anna,
vén alkesz csak, aki inna!
– Hű, de jó lesz
majd a borszesz!
Légy az enyém, jó Diana!

Nem jó nekem, úgy se, így se,
nincs, mi szívem felderítse;
mindig csak a gondok,
hamarost bezsongok –
így kesereg Friedrich Nietzsche.