Hová lett a szatócs, ki még hitelezett?
A pálvölgyi kert, zsebemben kavicsok,
a kettős kő előtt megtérve mormogok
egy káddist, bár tudom: egyedül nem lehet.

Hol van a zenekar, a sváb iparosok,
a megfontolt beszéd, góhértermő hegyek?
Mindegy, deportálnak, kitelepítenek –
maradok. Alibit bármire igazolok.

Zörög a kurva busz, már késő ősz lehet,
valahol forr a bor, plusz négy fok és konok
eső dobol itt s duma, minden helyett.

A téglagyár bezárt, Mágnás Elza halott,
a HÉV lármája száll az emlékek felett –
sose jártam itt én, és mégis itt vagyok.

Az utca bőre hólyagosra marva,
fakult ígéretek, fakó plakátok,
betonsilók őrzik az ócskaságot –
lenyughat már a Nap, mehet a francba.

A fölkelő alkony a Holdra tátog,
zölden fölsóhajt egy poros platánfa,
csodálja önmagát az utcalámpa,
álomra ébrednek ájult akácok.

Osonnak fal tövén a vatta-árnyak,
szemükben éhség és sunyi alázat –
előmerészkednek kis szél-sakálok.

Részeg suhancok ütik a kukákat,
sárgán sercen a zsír, lecsószag árad,
az odvakban kéken virít az átok.

Akác, szamárkenyér, lósóska, mécsvirág,
parlagfű, bodza, méh, ecetfa, szarkaláb,
csehek, sikér, penész, poloskás szalmazsák,
liliom, drogosok, piások, nyúl, kutyák,
barack, zsidók, eper, cigányok és mohák,
izsóp, dohány, darázs, kamilla és katáng,
fehérje, németek, hangyák, üröm, csalán,
fehérek, albinók, feketék, bodobács…
Fejszét, tüzet, puskát! felaprítva nem árt
az útszéli fasor, a játszótéri hárs!
Kigyomlált nemzetek, égő kukoricás,
kipusztított fajok, műgének, likvidált
galambok, tévtanok – steril, szép új világ!

(Horváth Ferencnek)

Horváth úr, Isten áldjon meg ma is!
Osztani, összeadni – marhaság,
Rúgjunk be, botladozzon most a (vers)láb,
Visítson akrosztichont egy haris!

Áldással idd Kecel kannás borát,
Tört kedved ápolja Véres Maris,
Ha jobban csíped, legyen cannabis,
Figyelj azért, ha tudsz és tátsd a szád!

Egy hangnyi híja van, hát nem lehet;
Röhög tizenhárom betűs neved.
Ez pech, de viharban hajózni szebb,

Nem rettenthetnek ellenszelletek!
Célt érni dafke-üdv, hát a szonett-
NEK FARKA VÉGÜL ILYEN GÖRBE LETT.

Magányomat szövik zugban a pókok,
magamban beszélek, magamnak élek,
motyogva rámolok, morgok a széknek,
akkor is zsémbelek, ha nincsen rá ok,

csoszogva járok, mint tétova vének,
szürcsölöm a levest, nyammogva rágok,
dohogva nézem a bolond világot,
későn kelek, korán aludni térek.

Nyirok szivárog, megvakul az ablak,
„Tebenned bíztunk”- károgják a varjak,
a tócsa bőrén esőcsepp-bibircsek,

és mint az emlék nélkül elmúló nap,
a kert sarába sorra lepotyognak
moniliás gyümölcsei a birsnek.

A dívány fölött falranyalt plakát van:
a víz smaragd, ég kék, a yachtok úsznak.
Mi nem megrögzött utazók vagyunk, csak
trogloditák, beton-barlanglakásban.

Mikor a legvadabb pornó is untat,
s minden idegesít, úgy általában,
s ténfergünk, lötyögünk té s tova fádan,
a tengerpartra felnyaljuk magunkat.

Fehérfogú csajok, alig-ruhákban,
mindig gusztusosan, mindig vidáman
magukat kelletik, körülrajongnak,

lebarnult dendik röhögnek pofátlan,
s mi étlen ülünk, gyér gyertyavilágban,
mikor kikapcsolják a villanyunkat.

(pardon, Anna!)

Még belebékuland a törpe félsz!
Iromba böjti szót korogva kelt,
Nátha, Zsadány, teműr a terpedés,
De zamfirog, de sőt, hodász’, ha kell.

Ejt ederics mögé, ha górba néz –
Nióbeként letorl’ a hű kebel,
Kínt kanavászba olt, csak tökörész,
Idolja tágja míg lenyeldekel.

Bús böde szí herét, szipoly tenyész,
Okány a vész tövén okád epét,
Lőrenyalás okán, a rész s egész

Olajszerű, csinált a szöszkeség,
Németül álmodoz a részeg ész;
Dicső kannás borok – mulatni szép!

Osztálykirándulás, baromfivész,
IQ-mérésnél negatív lelet,
ózonlyuk, árvíz, gombamérgezés,
már azt reméltem, rosszabb nem jöhet,

s mint bolygó zombi, kit kihányt a sír,
a méltán eltűnt költő megjelen’
(de mindenütt ám) és csak ír, csak ír,
rigmust rittyent bármiből hirtelen,

s ha más balekre végképp nem talál,
a Dörmögő Mötörben* publikál.
Legyünk megértők, nyájas olvasó,

bocsássuk meg neki a verseket!
Mást nem tehet, szegényben megrekedt
banális korában a libidó!

*Metal-hardrock folyóirat

Elönt mindent a konkoly és ocsú,
s alig mutatkozik a búzaszem.
A bölcsesség szerintem szűkszavú,
bolond, ki hablatyol, ha kell, ha nem.

Hatvankilenc kötetnyi zagyvaság,
mindössze negyvenegy-két évesen,
évente három könyvet összevág,
lenyűgöző tempóját csak lesem.

Miért e nagy sietség, nem tudom,
költőnk talán úgy véli, majd ezen
a hegynyi könyvön, mint a grádicson
a Parnasszusra lépked peckesen?

– Poéta úr, igazsága lehet:
én is megtaposnám e verseket!

(Lászlóffy Aladárnak)

Szólt Miklós, jó cárunk, elég a szószból,
irány Nyugat, világot látni üdvös!
Nem semmi ez, miniszterelnök úr, kösz!
A világútlevél mindent bepótol.

Olaszhon, Izland, Kréta és a hűvös
Britannia részegít, mint az óbor,
s feljegyzi az ítélkező utókor,
ki volt a nyertes és ki volt a bűnös.

Alattam Ulbricht tűzszekere tombol,
s a kalandból ha visszatérek egykor,
epét okádhat mérgében a sógor:

trabantomon fagyasztóláda trónol
és ez a príma vetkőzős golyóstoll
ajándék a nikkelszdorfi zsidótól.