Hideglelős falak, megőszült háztetők,
csak október örök s november fagya csak;
a derengés becsap, felissza szürke köd,
elenyész, mielőtt a reggel szárnyra kap.

Az eltévedt vonat vaksin zsémbel, zörög,
alvó dombok között, száz éve, hallgatag,
elözvegyült falvak, mint gyászbaöltözött,
korán vénülő nők, álmatlan alszanak.

Kihúnyó ösztönök, elhallgatott szavak,
a csend némult harang. Eső és köd köröz,
kereng a völgy fölött. Iszapba bújt halak

a nyári örömök – elillant málnaszag…
A lekvárba zárt nap penészesen köhög.
Csak október örök s november fagya csak.

Halottak napja

Ködöt köhécsel már a rozsdás kapuszárny,
hajléktalan szél gyár falánál ódalog,
az utcakő térdig kopott, egy őszi árny
biceg hazafelé, nincs mára több dolog.

Egykedvű villamos dülöngél tétován,
megáll, újra indul, csörömpöl, mint szokott,
kihalt parkok mélyén ultizik a magány,
ecetről álmodnak a vérszegény borok.

A sírkövek között felosztott, égi rend,
lecsordul a viasz dőlt gyertyák oldalán,
a szélütött platán napestig elmereng,
gyászolja önmagát az özvegy délután.

Valami kóbor szent dércsókja feldereng
a krizantémok hófehér ornátusán.

(blues)

Ülök a Svábhegyen, hát mit mondjak, Hawaii,
a város izzad lenn, lábam alatt a táj
tisztára egy izé, baró és kierály,
a sör hideg és nem zavar a kurva zaj,

a hangyák gályáznak, valami papagáj
prüntyög, ábrándozok, mint egy vidéki csaj,
meghat a televény, szülőföld, őstalaj,
tökös gyerek vagyok, de a szivem ma fáj.

Bezárt az Ifipark, a Bem-rakpart, a Vár,
parlagon hevernek uborka kis dögök,
nincsen hová mennünk, de repla ez a nyár!

Avétos az egész, tök uncsi és aszály,
a kocsma teraszán egy rádió zörög,
nyomatja a Hobó: a szvíthóm visszavár.

Valami zagyva, német nagyregény,
nyolcszáz flekk délelőtti kézirat,
kenyér, újhagyma, némi vaj, bicsak,
a tea se túl híg, se túl tömény.

Köbméterenként két kolibri csak,
elhanyagolható számú gödény,
egy bandzsa bakcsó a kancsó csövén,
a mester így, momentán nem ihat.

Kinéz az ablakon és úgy marad
kilenc napig. Szemben a tűzfalak
csupasz tégláin fura árnyalak,
arcán a kémény füstje, mint a hab.

Gyerekcsináló sapkával fején
bámészkodik a város főterén.

* Tandori Dezső

Ásítoztam melegtől, unalomtól,
mikor feltűnt a nő s a legjobb tompor.
Csak ültem bénán, lélegzet-szegetten,
állam le és a székről majd’ leestem,
nem is far ez, tat! sóhajtottam akkor,
s mint átkos álom, elinalt az aggkor
s melegség járta át, ott lenn, a testem,
s az újjászületésben hinni kezdtem,
feléled, ki meghalt, s szerelmi kedvem
virít, mint kardvirág, katáng, agávé,
és átképzem magam Casanovávé.
De jaj, az ember mi dologra retten!
éljen bár Wimbledonban, Budapesten,
ölembe ömlött az a fránya kávé.

Eláll a szél a kenderáztatónál,
lehúnyja szirmait a marharépa,
fejét a dombra hajtva szendereg már
Karád, Heresznye, Trakl, Böhönye, Nikla.

Tücsök, kabóca zeng, dünnyög a poszméh,
szagos füvek között cirpel a szöcske,
vörösbegy, sárgaság, bagoly visong, vég
nélkül csivog egy fészekalja Rilke.

A ház előtt Három fa bütykös ágán
megátalkodottan üvölt huszonhat
logorrheás rigó és negyven sármány,
a kis harang negyed kettőre kongat.

Somogy, szülőföld száz hanggal simogat,
Uram, segítsd a bukólikusokat!

Lehetne egy sziget nem messze innen,
félúton épp’ oda- s idefelé,
hol rőt a tenger, mint eperzselé,
s élnénk érett sajton, sózott heringen.

Hajónkat déli szél repítené,
s a dús földön kétszer teremne minden,
ott újjászületnénk szerelmeinkben,
Aranykor! repesne a szív belé.

Sűrű a szaft, lágy a bélszínfilé,
és munkáját ha este letevé,
a pince hűvösén borozna Isten.

Óbor lenne a vers, nem ócska lé,
s az olvasó a szót megértené,
ha volna egy sziget, nemmessze innen.

Valami cosmo-nő úgy kéne már nekem,
epedve várom és kérem, ne verjen át!
Gyerekre ne vágyjon, csak túl a negyvenen,
joghurton éljen és némi pénzmag sem árt!

Menedzser, bankszuka vagy sztármodell legyen
és oly hatékony, mint egy óriásplakát,
villában lakjék, fenn az árnyas Svábhegyen,
és valósítsa meg naponta önmagát!

Találkozzunk jövő kedden vagy pénteken!
Le fogja nyűgözni észbontó szoftverem,
a drága étterem s a jólszabott kabát.

Könnyű kis kapcsolat, csak semmi érzelem,
hiszem, verihepik leszünk bagóhiten,
s köztünk nem lehet gát férj, feleség, család.

Alatta megvadult a hintaló,
és egy piás nagyot taknyolt a gangon;
komoly bukás volt, nagy produkció –
a táposcsirke tottyan így a pulton.

Elomlott s hogy a hűs kövön hevert,
látszott, hiába priznic és demalgon,
és zsebében a kétdekás kevert
eltört s kifolyt nyúlósan, mint a sampon.

Soká’ feküdt a délutáni csendbe’,
„Franc a belit!” – szólt a házmesterasszony
a zsibbadt testet míg körülseperte.

A villanyos sárgán dalolt a sarkon,
s a császárkörte és a rum kevercse
borongva áradt szét, akár az alkony.

(Horváth Ferencnek)

Az égi szószt mintha rég hallanánk;
persze, mi tudjuk, minden érthetetlen,
ahogy Webern, amint egy rémes esten
megközelít a zárt ajtókon át.

Emlékeink, mint konstruált boák –
könnyei raszteres-tévészemeknek.
Bagzómacska-szavak a kuka mellett
s a semmibe párátlökő kloák’.

Mert szar a löncs s a hótdög tréfli csak,
nicsak, zsebedben kinyíl egy bicsak,
s kiássuk majd magunk’ a szebb jövőben.

Hereverni, heherészni baró,
míg kint tipród a sok suttyó, tahó –
Matat egy keselyűkacaj a ködben.