„Tücsök énekel.
Hogy a nap is meghal majd?
Nincs még semmi jel.”

(Március)

Hideg március.
A hitvány földecskében
kipállott magok.

(Harang)

Harang csendjében
padláson gubbaszt a szó.
Valami készül.

(Vizek)

Zöldek a vizek
és kék a tavaszi ég –
ízléstelenség!

(Nyár)

A híg iszapban
ott maradt ifjúságunk
éhes lábnyoma.

(Vihar)

Vihar úr itt járt
s a fákat táncba vitte.
Micsoda emlék!

(Augusztus)

Zöld selyme közül
kivillannak a dús nyár
alma-mellei.

(Szeptember)

Lenyugszik a Hold,
kabócák és rosszlányok
végre alszanak.

(Ősz)

Utolsó rózsák
a késő őszi kertben –
vakok a napon.

(Kirándulás)

A hegyek csúcsán
örökre magába zár
a végtelenség.

(Hó)

Hullik a szűz hó,
elnyeli léptünk zaját.
Elnyel minket is.

(Termés)

Mint érett gyümölcs
hullik alá a fáról
egy dermedt veréb.

(Tél)

Meghalt a zenész,
de örökké bennem zeng
a tücsökzene.

Mikor az országban sok a hívság,
megszaporodik a nyomorúság;
mikor a hatalom kardja éles,
egyre több, ki lázad, aki éhes;
Mikor sok az ügyeskezű mester,
gyarapszik a fölös pompa, ékszer;
mikor sok a törvény, utasítás,
szapora a bűnös, a tolvajlás.

(fordította: Károly György)

Véget ért a lakógyűlés;
zárszámadás – nehéz szülés.
Nem vették észre:
hogy’ léptem félre –
egy évig most újra züllés!

kedvenc terünk benetton-színben tündököl
– ó forradalmak ó az édes március –
ótvar beszédek elhülyült vének dalol egy részeg
– hogy nem nyílik meg a föld és nem szakad ránk az ég –
csak a villamos csönget rám kétszer
ahogy a korláton áthajolva a rakpartra okádok
ülök a túlparton egy könnyű műanyagszékben
előttem fagylalt kávé konyak minden oly rendezett
koszos kis utcák visszakiabálják a Duna-partra
talpragyar… agyar… ar… híha… za… za…
tazidő… dő… dő… mostoha… soha… ha… ha… ha

(megjelent: Mozgó Világ, 1997.)

Csendben, mint a rák,
nő bennünk az indulat:
undor és harag.

(in memoriam Baso)

Az őszi szelek
valahol készülődnek:
eljönnek értünk.

(Juditnak)

Helvét hegyek közt
korán őszül az idő.
Judit a tavasz!

(Mariann-nak)

Örök ez a nyár –
s ha múlik mégis, vár rám
a szüreti bál!

(Mayának)

Épp csak kinyíltunk,
s a tünde tavasz után
hol maradt a nyár?

(Sarrynak)

Boglárkalepke
táncol az őszi fényben.
Bújj el, jön a tél!

(Villányi Juliannának)

Illan a harmat,
vidorodik már napunk;
sehol egy felhő!

(Juhász Katinak)

Egy piros levél
félúton nyár s ősz között
tétovázik még.

(Szakács Márta-Máriának)

Szárnyal a lélek,
szárnyal a hársfalevél –
lehull a sárba.

Dió szekrények
birsalma-magasában
Mária-magány.

***

A tisztaszoba
áporodott almaszag
és csipkemagány.

***

Csipketerítők,
nippek és matyóbabák –
Horgolt özvegylét.

***

a párnák alatt
szunnyad a tél hidege
s talán egy hulla.

(122 éve született Kassák Lajos)

Mire 34-es bakancsban hazaértem, anyám megmeredt.
A viceházmesterné mosta egy piros vájdlingból,
miközben egy heltaijenő vagy waltwhitman kuplét
énekelgetett, csak úgy magának és a tanoncgyerekeknek,
akik vastag, csukaszürke kabátokban álltak a gangon.
Ó, ó.
Derékszögű 3-szögeket és tetraédereket szőtt a
pókunk minden sarokban, mikor két jókezű
kárpitos futball-mérkőzésre ment.
Akkor esett másodszor teherbe a hugom,
és lejjebb csavarták a lámpákat a balkáni fronton:
törökök, arnótok, bulgárok, görögök, macedónok,
oláhok (megnéztem a nagy Európa-térképen)
és többek között a rácok is. Ó, ó.
Bőgtek a 125-ösök, és talpig fekete kravátlim
egészen hitvánnyá szegényedett, a szegény,
mikor AZEST-nél áttettek helyesírásba engemet.

Népemnek törvényt,
hitet és hazát adtam
s maradtam „bozgor”.

Térdig a sárban,
fülig érő záporban
megyünk csajozni.