Nyekereg a taliga,
sír-rí, kenetlen,
toszigálja Sanyika,
mint egy kisisten.

Sose búsulj, taliga,
majd egy kötetben
megénekel Sanyika,
kérlelhetetlen.

Füst nélkül lobogó törek úszik a zöld vizen. Üszkös
csonkok, mint szuronyok meredeznek a tóban. A koszlott
nád ég – Március ünnepi lángjai. Itt a tavasz már!

Jótékony butulás tüze égeti, hamvad az emlék.

Tavaszi reggel
reves tuskó a tűzön.
Meleget nem ad.

Hideg március.
A hitvány földecskében
kipállott magok.

Nincs feltámadás.
Férgek rágták szét népem.
Voltunk valaha…

Ellopták Hazám:
erkölcsöm, hitem oda –
hazudok, iszom.

Riadt uszály bőg a dunai ködben
letört faágba botlik a sötétség
hidegbe szélbe öltözik a reggel
türelmesen porlik falban a kő

A Moszkva tér zsong mint a hangyaboly
üzemel ma is az emberpiac
– penészes arcok éh’ tekintetek –
Zokog a fölkelő szűz Március
esernyők nélkül ázik a Kalef

Pucér a tavasz.
Csontig levetkőztetik
a böjti szelek.

(Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János emlékének)

Gödörbe lépek,
míg bámulom a Holdat:
elbasztam megint.