Rágom a dzsankfúdot, hízik bennem a rák,
tévében sasolom reklámszukák farát.

Melóm már régen nincs, már nem is keresek,
ha zsugához jutok, egész nap vedelek.

Nem vagyok én részeg, mondom, csak kapatos,
mikor a „Lapos”-ból kilökdös a csapos.

Kifizettem mindent, adósom a világ,
kamuztam, kamuzok, kajálom a rizsát.

Az asszony már rühell, fiam szégyenkezik,
nem vittem semmire ötven esztendeig.

De ha majd a Tulaj végleg magához int,
hogy’ számolok ott el, hazudok majd megint?

Egy neandervölgyi beamter
(kezében csokornyi leander)
részegen támolygott,
s vén neje rámorgott:
a lépted kusza, mint meander!

(Utassy Józsefnek)

Tavasz

A gomblyuk és a kert virágokkal tele,
fehér nyulak, fehér a Húsvét és a hit,
szivünk fekete csak, mint péntek éjjele,

mert nincs feltámadás, rigófüttyös csalit,
a szent mise, peszah hogy’ jöhetne ide?
Csupán egy playmate-nyúl mutatja bájait.

Nyár

Poros bokrok között két lepke szédeleg,
ezer szárán virít a nyár, bután ragyog,
ibolyántúli kert, világtalan szemek,

tátott szájú kapuk, ziháló ablakok.
A messzi északon zúgnak a friss szelek –
jöhetnek zord telek, mert látom, vak vagyok.

Ősz

Az alma meg se ért, a körte is varas,
vöröslik ága már, gyümölcse sárba hull.
Csipetnyi kis halál az ősz, vagy majdnem az.

A hűvös köd leszáll, korábban alkonyul.
Mivégre volt a nyár, miért a friss tavasz,
ha csak hiánya fáj kimondhatatlanul?

Tél

Csillagszórós, csöndes karácsonyeste,
a gyertya gótikus fényudvarán át
fenyőszag száll s a ponty pocsolyaíze.

A gyermek izgatott, meglepetést vár,
végre a sok papír lehull zizegve.
Szederjes utcákon bolyong a szent pár

és fenn, a végtelen mennybolt kodak-kék,
kihűlő testében kong az üresség.

(Tóth Bálintnak)

Újmódi Golgotánkon, elfelejtve,
Uram! még krisztusi korba se értünk,
s naponta százszor feszülünk keresztre.

Akár a vének, csak a mának élünk:
egyforma reggelek, egyforma esték –
az édes ifjúság mivé, hová tűnt?

Már nem vernek, de ez a megvakult ég…
priccs, csajka, kübli, stoki, séta, munka,
nincs kezdet és nincs vég, csupán az emlék.

Bezárva börtönünkbe és magunkba,
sötét álmunkból felriadva, félve,
csodálkozva meredünk ablakunkra,

mert fenn, a tenyérnyi ég mintha égne,
s túl minden poklon, lelkeinkre hull ma
a szent Karácsony betlehemi fénye.

Mindig hátam mögül jön a lidérci fény –
a házfalon, kövön böhöm nagy alakom;
vetődik árnyékom sötéten, feketén,

s amíg átosonok sunyin a sorsomon,
szokott félelmeim pókhálós éjjelén,
átlépni nem merem, megenne, jól tudom.

Béri Géza emlékének

A szívlapát vagonnyi sóba sercen,
a lapátolás kimért üteme,
akár a metronóm, kiméri versem.

Hazádban így szokás, ne gondolj vele,
a spicli boldogul, gyilkos a bírád,
a költő lapátol, törődj csak bele!

Szerencsétlen, sóvár álom repít át
egy más korba és egy tisztább világba,
hol megleled végre Te is a Hazád –

csak egy verem vár rád, minden hiába.

(Tandori Dezsőnek)

Posztulálom:
puszta álom
pusztulásom.

Beszélni ezüst,
hallgatni Arany (János),
esszélni Réz (Pál).

Ha valaha az agyamba’
elindul a vezérhangya,
egy percig se halogatva,
csapot, papot hátrahagyva
szaladjatok, ki hogy’ bírja,
mert jövök én, verset mondva!

Az eszme már rég zászlóvá szakadt,
a tiszta hit jelszavakká rohadt,
a jószándék alapszabályban deklaráltatott –
Meneküljünk! Hagyjunk itt most csapot, papot!