(Vörös Istvánnak)

„Rembrandt felnyitott disznója”…
…az ám nem egy disznó! – e tüske sok-sok éve szúr.
Szegény marhára nézve, durva, nemtelen sértés
a sertés. Jóvá kell ezt tenni, nem lehet kérdés:
bocsánatot kell kérni a tehéntől, édes úr!

„A szent Jóbot keservesen meddig veréd,
Tőrrel, döggel örökét mind elvevéd
és őmagát fökélyekkel megsebhetéd.”
(Battyáni Orbán)

Ledőlt falak között, a tűzhelyen,
kihűlt mocsokban ázott torzója
Jóbnak, ki voltam egykor, Istenem,
ruhám megtépve, mellemet verem.
Ragály, fekély, ezernyi förtelem
a húsomat levásta, hogy retten
ki rám tekint: sírból kikelt tetem,
élő halott, saját kadáverem.
De jajjal elborítva, hirdetem,
maradt a Törvény és erős hitem,
akár a bűzös rongyok testemen –
csak újra-újabb szenvedés terem.
Vedd vissza lelked, mert nehéz nekem,
s vetett ágyként csábít a sírverem!

Öngyilkos kedvű ingeket hintál a szárítókötél,
vízbe fúl egy fehér kavics, a mellvéd éppen mellig ér,
szilánkok esnek fölfelé, ha tótükör hasad, a gyík
letört farkával összeforr s vedlett bőrébe visszatér.
A szép ősz s a tavalyi tél múlt nyáron múlt egy éve épp,
és évek óta így megy ez – sóhajtoznak a nénikék.

Smaragd zápor a fűben eloszlik. Az orgona ázott
szoknyáját igazítja, vitézkedik egy deli kóró,
felszáradt bogarak szárnya zizeg. Vizes úton a könnyű
szél vígan szalad és gyönyörittasan alszik a május.

*

Smaragd zápor a fűben eloszlik. Az orgona ázott
szoknyáját igazítja, vitézkedik egy deli kóró,
felszáradt bogarak szárnya zizeg. Vizes úton a könnyű
szél vígan szalad és picsarészegen horkol a május.

(Oravecz Imrének)

A hentesnél,
aki Cotazym fortén és Ulceránon él,
és egy rokonát az ötvenes években
majdnem elütötte a dömper,
dobozhangon valami globalizációs nótát
nyivákol a leharcolt tajvani magnósrádió,
hogyaszongya’: az én rózsám sweet sixten,
jó vele a sixtynine – vagy valami hasonló.
Kék tyúkok, rőtvörös karajok,
barbirózsszín malAcdarabok
vacognak az idegesítő neoncirpelésben.
Tizenhét szál fokhagymás füstöltkolbász –
fallikus szimbólum e korai órán,
egyen-műanyagvödrökben hagymázos hering –
páratlan ízkompozíció.
A hidegen sajtolt, opálos olivaolaj
hát, az évek óta biodekoráció itt.
De a Rákóczi utcán,
az október eleji ellenfényben
egy festettszőke varrónő
óvodába vonszolja első urától való,
majdan dyslexiás, különnemű ikreit.
Látenciaidő.
Most nyit a vasbolt, zajlik az élet.

Magába szíva éltető vizét a fősodornak,
az óriási tök soká’ úszott a víz szinén.
Őfőtöksége (tökfősége) posztmodern korunknak
végtére is, elnehezülve, elmerült. Szegény!

Egy pont között
a leghosszabb út vagyok.

Mohos kövek között szalad a Szén-patak,
ökörnyál leng a víz felett, a fák alatt,
s ha föltámad a szél, talán az égbe száll.
Az elhullott magok s ki nem mondott szavak
tavaszt remélve, rőt avarban alszanak,
megyek a tél felé, a nyárnak vége már.

Kerülöm a rosszat, felejtem a jót is
(játszmák, porok, megoldó-képletek),
s válasz csak arra van, mit miért nem lehet.
A „circumdederunt me gemitus mortis”
motyog, makog, sikolt, naponta eltemet,
a fájdalmas élet körülvesz engemet.

Micsoda szar tél!
Százezer szantaklausz
botja egybeér;
száll a műhó és üvölt
a dzsingülbullterrier!

(Vass Tibornak)

Nehogy azt hidd, szegény bolond,
hogy a magyar könyvért tolong!
Barokk koncert ide minek,
valóságsót mindenkinek!
Kit érdekel bús Thália,
fontosabb a butélia.
Zúg a tévé, bőg a brutál,
jó nemzetünk attól butul,
gigasztár a falon a kép,
totálisan tahó a nép –
tudja minden buta liba:
ez az ország Brutália.