(Zelk Zoltán emlékének) „Sárga falevél búcsút int a nyárnak” Egy megsárgult vénember A Honvédkórház folyosóján ahogy lehull Sárga vagyok én is kaukázusi létemre Megfest bevon engem Az az egyszerlátott sárga arc

HATÁRtalan GYÖZÖk halálomon. Ne ríjj, rinyálj, rajongóm, rokonom, csak tévedés a sírhalmon a jel: a fejfa – én itthon írok, fafej!

Az alany: én, a tárgy: magam, jelző: a jeltelen, jellegtelen, jelentéktelen, határozó: értem, bennem, általam, állítmány: a nincs (pótcselekvő nemlétige).

in memoriam Guillaume Apollinaire A nagy, szürke réten legeltek a marhák, a csordás bánatos és bús dalt fütyürészett, (leszállt a köd) a dalban tenger volt s szirének.

Érik az árpa, aranyszín már a határ. Nem halok szomjan!

Az őszi szelek valahol készülődnek: eljönnek értünk.

Nézem a havat: nem szólok, csak sóhajtok és mindig várok.

(taoista költemény) -javított és átdolgozott változat- Malackát levadászták Nyuszit levadászták Kangát levadászták Fülest levadászták Tigrist levadászták Zsebibabát levadászták Micimackót levadászták Róbertgida a transzcendentális meditáció híve lett és szarik az egészre

Lehetnék sánta, bandzsa, félheréjű, fehérmájú, fehérvérű, gyogyós is, esetleg angina gyötörne folyvást; adomány ez a satnya neurózis!

Találkozunk ott, a túlvilágon hamar, drága barátom.