Nézem a havat:
nem szólok, csak sóhajtok
és mindig várok.

(taoista költemény)
-javított és átdolgozott változat-

Malackát levadászták
Nyuszit levadászták
Kangát levadászták
Fülest levadászták
Tigrist levadászták
Zsebibabát levadászták
Micimackót levadászták
Róbertgida a transzcendentális
meditáció híve lett
és szarik az egészre

Lehetnék sánta, bandzsa, félheréjű,
fehérmájú, fehérvérű, gyogyós is,
esetleg angina gyötörne folyvást;
adomány ez a satnya neurózis!

Találkozunk ott,
a túlvilágon hamar,
drága barátom.

Hogyha nekem három farkam volna,
minden csajszi csak értem bomolna!
No de, hova tenném azt a hármat?
Dobhatnám ki az összes gatyámat.

Hímnős, álmos a Zsolca mellett a Miskolc,
nem ott születtem, de ott ögye mög a brant!
A Vasstibi mög a Nyilas mekdonáldba űnek,
elvetéjje platinaszőke mönyecske nízi a zédzsbíót.

„Kék láng”

Egy félmaroknyi nyugtatót,
ha erősebb nincs épp kéznél,
Valeriánát, Sevenált
tiszta szesszel lekísérnél,

csillog a szobi vasútállomás,
mint Sanzelizé, Gar du Eszt,
s átszab az ihlet rosszsorsot,
kopott (k)elmét, avitt nemezt.

Mámorosan mindent megírsz,
mit eltervezett annyi más.
Félre bánat, most nem zavar
az obligát gyomormosás!

Szűgyemen itt a szőrtarisznya,
vállamon cifraszűr.
Lehettem volna masiniszta,
ki hármas túrba jár.

Lehetne bajszom fülig érő,
s számban vipla fogak,
mint egy Horác, vidéken élnék,
s pengetném lantomat.

Szegény anyám napszámba járna,
s kapálna sült tököt,
a Nap fölülről sütne, mint rég,
s nem volnék íly lökött.

piszkozat

Munkámat ajánlom
Nemes Nagy Ágnes,
E. G. Lessing
és Ted Lapidus
emlékének

Mottó

„Procul o procul este profani!”
„Varium et mutabile semper femina.”
(Vergilius)

„Földet vissza nem veszek!”
(Esterházy Péter)

Melyben Borisz a városba migrál

A Nap mintha saját hányadékában fetrengett volna a látóhatár peremén, amikor felbukkant Borisz a távolság felé hosszasan nyújtózkodó, vadgesztenyékkel és juharfákkal szegélyezett, sárga keramitkockás úton. Még csak egészen kicsi pontnak látszott, de rövidre nyírott, angol bajszát időről időre megsimítva, tempósan közeledett. Duplatalpú, duplafenekű és duplafedelű, gojzervarrott cipőjének egyenletes koppanásai, mint valami metronóm, kimérték, felosztották a megmérhetetlen, feloszthatatlan időt, hallgatásra kárhoztatva a száradó mákgubókat és cukorrépákat, torkaikra forrasztva az édesbús biedermeier dalocskákat és sikamlós kuplékat, mikkel csekély, unaloműző mulatsághoz jutottak, addig is, míg eljön értük a könyörtelen Halál, ami akár Borisz alakjában is érkezhetne, hiszen az elmúlásnak is ugyanolyan sok formája, arca van, mint az örökösen változó természetnek, esetleg ez a közeledés előre vetítené, mint egy fenyegetően felemelt mutatóujj, előre jelezné a közelítő véget, ami csak az egyes számára könyörtelen és zord valóság, ám a mindenség számára szükségszerű, de jelentéktelen epizód csupán – elmondható, hogy várakozásteljes csönd uralkodott a kánikulába-bágyadt tájékon ezen a rezzenéstelen augusztusvégi alkonyba hajló délutáni órán is, csak a cipőkopogás monoton zaja hallatszott, és egy daliás termetű ökörfarkkóró szemtelenkedett az árokparti porban. Vaskos szárán egy megtermett orrszívóbogár iparkodott a csúcs felé.

(tovább…)