Egyetlen sor csak a mesterszó az hiányzik csupán és magától összeáll a Teremtés vagy végképp szétesik

György és a sárkány sohasem békülhetnek: egyik bekrepál.

Mindent odadtam’: főztöm, lelkem, életem, ti maradtatok.

Bégahul redőnyz.. Kuszma bég kitér, betér, ínségre derel.

Ifjú rajongóm, amitől izzadsz, lihegsz, nem az a líra. Érett barackok – tenyeremben mosolyog sima feneke. Megörjít május csiklandó nevetése, asszonyillata. (Egy formás kékharisnyára) Tudós ajkait (ne kerteljünk e korban) bíz’ jóllakatnám. Nézem a fotód, erkölcsös kollegina, egy „olyan” lapban. Szerelem helyett erotikus haikuk – hát csak így megy ez.

A végtelen tér kérdésekkel zuhog rám, és idegesít. Engem csak egy érdekel: van-e élet a Földön?

Ahogy jöttem, ködében enyhe részegségnek, aludtam egy órácskát Őrbottyán s Vácrátót között. A rozs kalásza -mert leszállt a harmat- elnehezült, mint Ketti, amikor szerettük egymást, s cipelte sorra érett magvainkat – kalász testében izzó nyár volt és lesz újra, s fejét hónom alá fúrja, s megint szeret, és haja, mint a rozs kalásza, rámhajol, rámborul: […]

Nem látsz vért, könnyet, szegénységet, háborút – áldás a vakság.

Még délután is nyugodtan ültek a legyek a falon és a szépség dícsérete volt a Nap Az éj már megtört-fényű szemeké lett megmozdultam s arcomra pára pókhálója tapadt Reggelre térdig ért a sár Kiütközött a penész a sarkokon

Kalász Lászlónak Az ég akár a horgany és az ón, a tócsa borzad, árvizet remél, ördögszekér fut át az udvaron, jeremiádát prédikál a szél.