A hajnali szemeteskocsi végigcsörömpöl álmomon. Riadtan rebbennek föl a hártyásszárnyú, mézbarna angyalok. Nyugtalan álmok pállott szagát, rossz kávék dohszagát cibálja, lökdösi a szél. A költők és a részegek aludni mennek, a kocsisok fölhajtják az első féldecit, és eloltja a lámpákat a Nap.

Ülünk hónaljig hazug szeszekben; tökmindegy ki nyer, alonzó, montoja, petrezselymes újkrumpli, rántotthús, ócska staub, tré a spré, gagyi vasárnap.

Kontyuk bomolva lóg, a testük csupa víz. -micsoda emlék- Vihar úr erre járt -a kékszakáll- s a fákat táncba vitte mind.

Álmodom Zuhanok Félek Zuhanok Égek Égek Félek Zuhanok Égek Félek Félek Felébredek Élek Félek

Mária meddő. Az Ember Fia Tamás sebében túrkál, és Pétert megtagadja Pilátus, Krisztus előtt.

A szomszéd fülkében két vasutas idétlen történeteket bregyog. Kihallgatom, naná! – unatkozó voyeur-voyager.

Gyagyás gyerek, roncs feleség, halott, földönfutó vidék. A rokkant-nyugdíj alja még pár flakon borra épp elég. Söprű, törköly, cukormoslék, műtrágya, malmi söpredék – beszopva mérgező szeszét, kábán kereng a birka nép. Metanol kék lángjával ég a szétesett személyiség, s így stilszerű a rusnya vég: a föld kiokád, mint epét.

Végire jár a február, farsang vidám tüze lobog, a víg tavasz nincs messze már, a láb, akár a szív, dobog! A részeg ár a híd alatt töredezett jéggel rohan, táncoltat egy döglött lovat, szökött palánk fut boldogan.

Fehér, fekete sírkövek alatt, sakktábla-rendben békén fekszenek elárulóim, áldozataim. Egymásra végre nem neheztelünk.

Vágtat velünk a völgyön át a nyár lova: nyomában jázminok, vágy és vér és rigók, beteljesült jövő, költött múlt, lesz-jelen.