(in memoriam E. T. A. Hoffmann) Öreg hajókon elszakadt vitorla, a halpiac kihalt, bűze csak emlék, Lübeck utcáin andalog a pára, cikóriaszagú, magányos esték. Az együgyű korál hótiszta hangja Buxtehude orgonáján lebeg még, megáll a szél s egy múló pillanatra kitárul és bezár a végtelenség.

(in memoriam Gozsdu Elek) Kinyílt a liliom, csillagfürt, kardvirág, ezernyi méh repül a hársfasor felett, az édes illat, mint az édes ópium, sorvasztja csontjaim, gyilkolja lelkemet.

Sárgán énekel a kertkapu Egy felejthető domb a szél elé térdepel

Kéken remeg hegyek fölött a messzeség, poshadt vizén parázs napot dajkál a tó, nyárfák, akácok, port szitál a szürke ég. Hang nélkül hull a földre egy férges dió, torz magzatot vetél a forró nyárutó.

Egyetlen sor csak a mesterszó az hiányzik csupán és magától összeáll a Teremtés vagy végképp szétesik

György és a sárkány sohasem békülhetnek: egyik bekrepál.

Mindent odadtam’: főztöm, lelkem, életem, ti maradtatok.

Bégahul redőnyz.. Kuszma bég kitér, betér, ínségre derel.

Ifjú rajongóm, amitől izzadsz, lihegsz, nem az a líra. Érett barackok – tenyeremben mosolyog sima feneke. Megörjít május csiklandó nevetése, asszonyillata. (Egy formás kékharisnyára) Tudós ajkait (ne kerteljünk e korban) bíz’ jóllakatnám. Nézem a fotód, erkölcsös kollegina, egy „olyan” lapban. Szerelem helyett erotikus haikuk – hát csak így megy ez.

A végtelen tér kérdésekkel zuhog rám, és idegesít. Engem csak egy érdekel: van-e élet a Földön?