Ahogy jöttem, ködében enyhe részegségnek, aludtam egy órácskát Őrbottyán s Vácrátót között. A rozs kalásza -mert leszállt a harmat- elnehezült, mint Ketti, amikor szerettük egymást, s cipelte sorra érett magvainkat – kalász testében izzó nyár volt és lesz újra, s fejét hónom alá fúrja, s megint szeret, és haja, mint a rozs kalásza, rámhajol, rámborul: […]

Nem látsz vért, könnyet, szegénységet, háborút – áldás a vakság.

Még délután is nyugodtan ültek a legyek a falon és a szépség dícsérete volt a Nap Az éj már megtört-fényű szemeké lett megmozdultam s arcomra pára pókhálója tapadt Reggelre térdig ért a sár Kiütközött a penész a sarkokon

Kalász Lászlónak Az ég akár a horgany és az ón, a tócsa borzad, árvizet remél, ördögszekér fut át az udvaron, jeremiádát prédikál a szél.

Károgva száll a sok levél, a reggel már fázós-fehér, ördögszekéren jár a szél, szeretkezik nyárral a tél.

Semmiben lebeg a felkelő telihold, mint ígéretek.

Végy egy adag észt, keverj hozzá érzelmet – és edd, ami van!

Igazi szakács önmagát tálalja föl ételeiben.

Elhúzok a főzde mögé, könnyíteni magamon. Kivágom a rézelejét, leokádom a karom.

Egy lityi törköly, mazsola és citromhéj – meglásd, használ az!