Vizigótokról szól – 3. kép

Emerson emlékezet

Amikor Borisz a fényesre csiszolt és páramentesre törölgetett labradoritpultra tette a kulcsot, a portás kivillantotta két aranyfogát, és bennfentes mosollyal érdeklődött:

– Remélem, jól aludt, uram?
– Sajnos, a legkevésbé sem, – így Borisz, – Egész éjszaka torkaszakadtából üvöltözött valami megátalkodott madár az ablakom előtti fán.
– Nyilván egy szerelmes fülemüle.
– Miből gondolja?
– Nézze, uraságodnak talán lenne kedve egész éjjel egy fa tetején énekelgetni, ha nem volna valami baja? – csippentett oda szemével és összedörgölte a tenyerét.
– Ha egy portás így bizalmaskodik, akkor az valószínűleg zsarolni akar, vagy borravalót. Vagy mindkettőt, gondolta Borisz, a lényeg ugyanaz: pénzt szeretne. Hangosan azonban ezt mondta: – Nem úgy értem, azt honnan tudja, hogy csalogány az illető? Mivel nappal nem ordibál, éjjel viszont nem látható, még az is meglehet, hogy egy idegbeteg strucc volt, vagy a madagaszkári elefántlábú madár utolsó példánya. Legalábbis a hangerő alapján.

Borisz úgy emlékezett, hogy a szomszéd utcácskában volt egy kis kávézó, ahol kellemesen lehetett reggelizni. Némi bizonytalankodás után valóban meg is találta a mellékutcát és a kissé franciás jellegű kávázó is megvolt még, bár alaposan eljárt már felette az idő és közel sem volt olyan népszerű, mint valaha. Csak a pincér és Borisz tartózkodtak a helyiségben ezen a koradélelőtti órán.

A felhők haránt támolyogtak odakinn az égbolton, a Nap oldalról, mintegy rézsútosan világított be a kis üzletbe, leleplezve a kárpitok kopottságát, a lakkok, festékek térképes repedezettségét s a fal, meg a mennyezet egyenetlenségeiben megülő port. A kifakult függönyök által megszűrt fényben egy légy kerengett halk neszezéssel. Borisz elmélyülten szemlélgette a kis rovart és régen eltávozott dédszüleire gondolt, akiket sajnos nem ismerhetett, mert a felmenők valamennyien áldozatul estek az első nagy világégést követő, grandiózus méretű spanyolnátha-epidémának.

Érdekes ez, töprengett, milyen régen nem jutott eszembe négy dédanyám és négy dédapám. Talán még soha, pedig bizonyára nagyon rendes emberek lehettek, soha nem hallottam róluk semmi gyanúsat a családi legendák sorában, még a hirtelen elhallgatások sem tették személyüket kétségessé és nyilván érdekesek is voltak a maguk módján. Ettől olyan furcsa, kellemetlen érzése támadt, mintha belülről, megvakarhatatlanul viszketni kezdett volna mindkét füle. Igazán nem tragikus dolog ez, de roppant idegesítő tud lenni.

Csak bámulta a legyet, amint az ott szálldosott az idegenszerű fényben. A fellegek rézsút ténferegtek a rézsútos égen. Az Istenben boldogult dédszülők csendesen porladtak a csendes, vidéki temetőkben. Az influenzát már régen leküzdöttük, hála az orvostudománynak és a tudományos- technikai forradalomnak. Van már védőoltás, meg mindenféle terápia, gondolta némi megnyugvással. Talán nem ártana, ha én is beoltatnám magamat.

A légy alig hallható elégiát zümmögve körözött a körözött felett. Tétovázva, meg-megbillenve lopakodott egyre közelebb a gusztusos túró- vaj- és fűszerkölteményhez. Borisz nagyot nyelt. A légy nem. A délelőtti csend, a ferde fénynyalábok, a dédszülők és a túró e sajátos kevercse egyedi mázzal vonta be a kávézót. Liptói túróból, vajból, mustárból, jóféle újhagymából, zamatos pirospaprikából, egy kevés áttört füstölthalból, egy csekély barnasörből és némi gorombára tört köménymagból állott össze a lírai konglomerátum. Szerényen, de öntudatosan illatozott a kék alapon kékcsíkos terítővel letakart asztalkán. Narancsos, rózsaszínes koloritja üdén feleselt a kék különböző árnyalataiban tobzódó háttérrel.

Csend. A légy is kirepült az ablakon az őspark rozsdás vastraverzei és nyomorúságos liciumbokrai közé. Vele kiszálltak a viszketeg érzések is, csak a körözött és Borisz nézték egymást a ferde fényben.

„Húsomat esztelenül köti száz vágy
kitalált öröme és kínja hozzád.”

Távol, a déltengerek fövenyén partravetett languszták, félszegúszók, fúrókagylók, kék- barna, zöld- és pepitamoszatok, tengeri tehenek, tengeri ugorkák és bordás meduzák sütkéreztek a perzselő trópusi napsütésben. Indiában is. A Malabár-parton szökőár pusztított, de ez már fel sem tűnt senkinek.

Miközben Borisz a körözöttet asszimilálta, könnyű sétára indult a bágyadt nyár végi napsütésben.

Az ősparkon túl a Külső-Lőportár utca nyújtózott hosszan a városszéli téglagyár, annak agyaggödrei és a lápos erdőség felé. Az utat kétfelől félemeletes lakóházak, raktárak, műhelyek, üresen kongó gyárépületek szegélyezték, amelyek a végtelenben találkoztak, ha ugyan hihetünk a geometriának. (Csak javasolni tudom, hogy ne higgyünk! – nyakatekert és száraz tudomány az, csak megzavarja a becsületes emberek fejét.)

Egy bronzöntőműhelyből veszekedés éktelen lármája hallatszott ki az utcára. Zuhogás, dühös ordítozás, hörgés, visítozás. Hirtelen Giaccomo röppent ki az úttestre. Föltápászkodott, színpadias mozdulatokkal leporolta a nadrágját és haragosan belerúgott a kapu előtt cigarettázó holttestbe, mire az elvesztette az eszméletét. A fiatalember kíváncsian és kicsit ellenségesen bámult Boriszra.

– ?!

Hősünk kényszeredett mosollyal nyitott be a műhelybe, mely mely egyúttal műhely és amolyan handlé-raktárba oltott nappaliszoba-féle is volt.

Szívesen vásárolt volna egy míves bronz- avagy ezüstgombot spanyolnád sétapálcája végére a mostani, kissé már csorba, megsárgult csontfaragvány helyébe. Ha a gomb netán Ralph Waldo Emersont, Borisz egyik kedves költőjét és filozófusát ábrázolta volna, az különös gyönyörűség forrása lett volna. De hát az ilyesfajta szerencsés véletlen oly ritkán fordul elő mostoha korunkban, amikor már csodák sem igen történnek (ahogy azt láthattuk), mint a fehér holló, hol szamár.

A helyiség jókora hodály volt, az egész alsó szintet elfoglalta.

Közepén hatalmas, lyukkártya-vezérlésű esztergapad terpeszkedett, tőle délnyugatra az olvasztókemence tornyosult, keletre festői rendetlenségben a mesterség százféle, különös instrumentuma. Borisz már gyerekkorában is szeretett műhelyekben bámészkodni, megcsodálni a furcsa formájú eszközöket, csak az orvosi műszerektől irtózott. Nyugaton egy kisebb akvárium állt, benne néhány géb, küsz, ingola, fejes domolykó és elektromos rája, amelyek a galvanizáláshoz szükséges elektromos áramot szolgáltatták. Északra meghitt házioltár állott. A dalonordikus-jellegű feszületről egy közismert népvezér tekintett alá, barátságosan, szerényen, kisfiús, ártatlan mosollyal. Olyan ártatlan volt, mint egy ma született szkunk. Messziről szaglott az erőszakosan kiharcolt mártíriumtól, elhivatottságtól és az elnéző, fölényes öntudattól. Két keze a keresztfát markolta, a naradék négyben eszmeisége szent rekvizítumait tartotta: a mézesmadzagot, a korbácsot, a nádihegedőt és a féltéglát, amellyel minden fertályórában megveregette büszkeségtől dagadozó kebelét.

Ilyenkor egy furfangos szerkezet működésbe hozott egy aluminium harangjátékot, ami mindig ugyanazt az egy nótát játszotta.

Az oltár előtt áldozati tárgyak: egy közszolgálati tévékészülék, egy avas merhafaggyúból megszobort kolosszális portré, ami természetesen a demagógot ábrázolta érettségiző korában és egy nagy rakás színtelen, szagtalan (m-odortalan), értéktelen pénz.

Borisz nem minden ok nélkül vélte úgy, hogy a derék iparos hitt a paraszti belenövés elméletében.

A falakat környes-körül halványlila horthyenziák, a Turáni-alföld kinagyított léfifelvételei és etnikai térképek díszítették. Rémisztő látvány volt, annyi szent, még a szállodaportás aranyagyaraihoz hasonlítva is.

A bronzöntő mester és élete párja éppen hevesen vitatkoztak az örmény teológia és teleológia sarokponti kérdésein, avagy a kosztpénz elherdálásán – végtére is a mester, kifogyván az értelmes érvekből, a nagyolóreszelővel igyekezett nagyobb nyomatékot adni szavainak és jobb belátásra bírni szeretett, ám kissé önfejű hitvesét. Meg kell vallani, az asszonykára valóban ráfért egy kis fazonigazítás, lévén förgetegesen puruttya némber az istenáldotta. Tudományos- technikai forradalom ide, nyitottság oda, ízlésről vallott szabadelvű nézeteink amoda, az esztétika és az orvostudomány jelenlegi állását többé-kevésbé ismerve, ezt a természeti csapást legfeljebb csak egy ügyeskezű sírkőfaragó tehette volna jóvá.

Node, sebaj, gondolta Borisz: háborúra háderű! – és türelmesen ácsorgott, amíg elcsitult az emócionális kitörés. Az asszony megdöbbentően jól tolerálta férjeura határozott érveit és csak hosszasabb ütlegelés után alélt rá a kályhára. Még jó, hogy nyár lévén, nem volt befűtve!

Borisz ugyanis rettenetesen irtózott az égett szagtól. Még gyerekkorában megutálta a kozmás ételt, amit kissé már szenilis nagyanyja tett elé, amikor vasárnaponként meglátogatta őt Soroksáron…

…és később is, amikor fölrobbant a gázpalack és szerencsétlen nagymami az egész környéket belepte, föl, egészen az ATRA-gyárig. Még most is a szájában, orrában, ínyén, garatjában és torkában érezte az édeskés-kesernyés aromát. Zsíros koromként telepedett minden érzékére a nyomasztó emlék.

Azt mondják, az emberhús is édeskés, bár konkrét tapasztalatok híján a kérdés felvetése csak akadémikus szőrszálhasogatás részemről. A témát morális síkon sincs módom taglalni, lévén jómagam is esendő lélek, még esendőbb, úgy lehet, édeskés testbe rekesztve. Nézzük talán inkább a gasztronómiai vonatkozásokat, abban inkább autentikus és kompetens lehetek. (Ha már választani úgyis muszáj.)

Tény, hogy az édeskés ízű hús számunkra nem különösebben vonzó csemege, sokan a lóhúst sem eszik meg ezért. Azonban az áldott Anyatermészet különös kegyességét és utolérhetetlen bölcsességét bizonyítja, hogy a legaromásabb fűszerek éppen azokon a déli tájakon teremnek, ahol még a közelmúltban is elterjedt népszokás volt a kannibalizmus. Gondoljunk csak a maja, vagy azték gasztronómiai kultúrára! Ezek a tudományokban és műveltségben oly kiváló népek rendszeres kulináris háborúkat viseltek a szomszédos népek ellen, ugyanakkor nagy mennyiségben termesztették és fogyasztották többek között a méregerős chili-paprikát. A fogolypecsenye elosztásáról jólszervezett államhivatal gondoskodott. A legjobb falatok, természetesen, a nemességnek, főkatonáknak és főpapoknak jutottak.

Persze, bizonyára voltak a határszéleken partizánakciók is, amikor egy-egy falu harcosai átruccantak a szomszédságba egy jó ebédre vagy vacsorára.

Bizonyított az is, hogy a harmincéves háború által sújtott Németországban, sőt még száz esztendővel később a Skót Felföldön is elterjedt volt éhinség idején az ilyesmi, bár az ottani elkészítés színvonala nem is említhető egy lapon a Közép-Amerikaiak kifinomult konyhatechnológiájával.

– Idegen vagyok ebben a helységben, – szólította meg Borisz a mestert, – szívesen vásárolnék egy szerényebb souvenirt, ha esetleg tudna valamit mutatni…
– Érdeklődése lekötelez, uram, azonnyomban mutatok néhány csekélységet – tüsténkedett a bronzöntő. – Látom, hogy uraságod whitefülű, apropó, nem látta véletlenül a fiamat? Itt a közelben kell lennie, törött lábbal sohasem megy messzire. Nézzük mindjárt ezt a csinos harangocskát! Mindössze tizenkilenc métermázsa, a legkiválóbb harangbronzból, hangja, – és itt három ujját a szája elé téve, csücsörített, – mint az angyalok kórusa! Nekem elhiheti, magam hangoltam!

Hogy szíveskedik, hogy nyüzsög, milyen ragacsos és görcsös – gondolta Borisz, a feleségét meg félholtra veri. Az arca meg olyan, mint akit nemrég szélütés ért a sok ivás és az indulatossága miatt.

Hosszas kínálgatás, fogdosás, fogdosás kölcsönös udvariaskodás, a mester szinte már mániás lelkendezése és a sztereotip alkudozás után hősünk végül egy sétapálcára való ezüstgombot vásárolt, ami Ralph Waldo Emersont, a költőt és filozófust ábrázolta. Muszáj volt valamit venni, gondolta, mert a végén még engem is fejbe kólint egy amerikánerrel. Kicsit csalódottan fizetett, mert nem nagyon rajongott a transzcendens gondolkodókért, de azért azt meg kell hagyni, a gomb igazán míves és csinos darab volt.

Az utcán változatlanul ott fetrengett a hulla és hideg halat evett majonézzel. Az ajtócsukódásra néhány kihízott sakál és kondorkeselyű rebbent föl róla lassú szárnycsapásokkal. Az utóbbi években eléggé elszemtelenedtek ezek az állatok és már nappal is bemerészkedtek ide, a város szélére. Giaccomo bicegve somfordált a túloldalom és vakarózott. Ahogy az apja előre látta, valóban nem ment messzire. Valljuk be, van azért valami igaza Emersonnak…

…és ezek után ne legyen az ember fatalista?

Borisz nem lett fatalista. Józan, polgári neveltetése és distanciája mindig megóvta őt a miszticizmutól, a túlzásoktól, a különböző, éppen divatozó eszméktől, izmusoktól, felkapott ideológiáktól és intellektuális köldöknézéstől. Hidegen hagyta posztmodern korunk megannyi, mindennapos csodája. Spontán égés, levitáció, poltergeist-jelenség, gömbvillám, kézrátétel és kézlevétel, Bermuda-háromszög, mikro- és makrobiotika, feng shui, telekinézis – ezekhez hasonlókat még a fogfájós szent Szűz sem produkált fénykorában, pedig azért ő is tudott egyet s mást! Beállítottságának köszönhetően megmenekedett megannyi csalódástól, ugyanakkor azonban szegényebb, sivárabb is lett az élete, mert nem ismerhette az elragadtatottság felemelő, lelkesítő élményét. Míg körülötte véresre tapsolták a tenyerüket egy-egy gyűlésen, vagy rekedtre üvöltötték a torkukat valami tétnélküli sportmérkőzésen, ő csodálkozva és feszengve bámulta a hisztérikus demagóg dühkitöréseit, nagyhangú fogadkozásait, vagy a pályán folyó unalmas vacakolást és a lelkesült közönséget.

Néhány megátalkodott szkeptikus azt állítja, hogy a tudományok egzaktságába vetett hit sem más, mint látens és kollektív paranoia, de ebbe ne menjünk most bele!

Jegyzet:

7, Emerson, Ralph Waldo – Amerikába kitántorgott vizigót summások leszármazottja. Jelentős gondolkodó. Legtöbbet saját versei értelmén bölcselkedett. Felismeréseit hosszú, transzcendens költeményekben vetette papírra.