Vizigótokról szól – 4. kép

Halotti tor

Muszáj volt egy újabbat kezdeni, mert az előző fejezetet már mindenki végtelenül unta és én is teljesen belelehetetlenedtem.

A kolostorkert árnyékos és csöndes volt. Hogyne lett volna, mikor kartauzi nővérek lakták a zárdát. Déli ostorfák, keleti életfák, mezei szilek, hegyi hársak, szigorú mértani formákra nyírott, féligmeddig kiszáradt élősövények, díszbokrok, fekete kaktuszok és különféle egzotikus növények között ártalmatlan noviciák sétálgattak, szemüket az égre, vagy a földre szegezve, buzgó imádkozásba mélyedve. Bár ebben nem lehetünk teljesen bizonyosak, hiszen a fohászokat testi füllel senki sem hallhatta. A fák, bokrok között kanyargó sétautakat minden hajnalban fölgereblyézte a nagyothalló kertész.

– Maul halten, und weiter lesen!
– Béla, az anyád úristenit, már megint behugyoztál?
– Bátorkodtam.