Váci tél

Csendben sunyít a szürke délután,
akár a patkány, megbújik, lapít,
verébcsapat gubbaszt a platánfán,
lesik az alkony karvaly-árnyait.

Büdös buszállomás, befúj a szél,
szétszaggatott hullámbádog-tető,
szemétbe, cementporba fúl a tél,
a lélek is fagyos, szivem is kő.

Az ódon város múlt koron borong,
szakadt plakát zörög ragyás falon,
a fagy nyüszít, a Nap koromkorong,
zegzugos jégvirág az ablakon.

Egy záruló kapu visszhangja kong,
bezár magamba, tavaszt álmodom.

Szólj hozzá!