Öledben macskád –
belakott már téged is,
s örülsz, hogy megtűr.

Üvegkorsómban
aranysárga a nektár.
Ízlik a jó sör.

Legjobb mosószer,
kefék, lúgok és savak
nem segítenek.

Túl minden poklon,
álságon, tévelygésen –
Jézus számít rám!

Az első sor csak expozició,
a második énekli bajaim,
a harmadik viszont kioktató,
és kéne még valami furcsa rím.

Bimbózó, nedves algoritmusok,
quod erat demonstrandum,
harmadnap estig tartó éjszakák,
bizonyítási vágy.
A szférák ma nem zenélnek,
tán ők is nemzenének.

Részeg ésszel égre nézve,
észretérve, félve élve,
révbe érve, rézbe metszve,
kép lehetsz te, pénzre verve,
tévelyegve, végleg veszve –
a mennybe úgyse mehetsz be!

Már négy órakor
ordít a sárgarigó.
Szép a szerelem.

Döglött, büdösszájú reggel.
Minden reggel fáradtan kelek.
Kisvárosi nyomorúság,
– jaj, csak meg ne tudják –
a konyhában siratom magam.

(in memoriam E. T. A. Hoffmann)

Öreg hajókon elszakadt vitorla,
a halpiac kihalt, bűze csak emlék,
Lübeck utcáin andalog a pára,
cikóriaszagú, magányos esték.

Az együgyű korál hótiszta hangja
Buxtehude orgonáján lebeg még,
megáll a szél s egy múló pillanatra
kitárul és bezár a végtelenség.