(in memoriam Gozsdu Elek)

Kinyílt a liliom, csillagfürt, kardvirág,
ezernyi méh repül a hársfasor felett,
az édes illat, mint az édes ópium,
sorvasztja csontjaim, gyilkolja lelkemet.

Sárgán énekel a kertkapu
Egy felejthető domb a szél elé térdepel

Kéken remeg hegyek fölött a messzeség,
poshadt vizén parázs napot dajkál a tó,
nyárfák, akácok, port szitál a szürke ég.
Hang nélkül hull a földre egy férges dió,
torz magzatot vetél a forró nyárutó.

Egyetlen sor csak
a mesterszó
az hiányzik csupán
és magától összeáll
a Teremtés
vagy végképp szétesik

György és a sárkány
sohasem békülhetnek:
egyik bekrepál.

Mindent odadtam’:
főztöm, lelkem, életem,
ti maradtatok.

Bégahul redőnyz..
Kuszma bég kitér, betér,
ínségre derel.

Ifjú rajongóm,
amitől izzadsz, lihegsz,
nem az a líra.

Érett barackok –
tenyeremben mosolyog
sima feneke.

Megörjít május
csiklandó nevetése,
asszonyillata.

(Egy formás kékharisnyára)

Tudós ajkait
(ne kerteljünk e korban)
bíz’ jóllakatnám.

Nézem a fotód,
erkölcsös kollegina,
egy „olyan” lapban.

Szerelem helyett
erotikus haikuk –
hát csak így megy ez.

A végtelen tér
kérdésekkel zuhog rám,
és idegesít.
Engem csak egy érdekel:
van-e élet a Földön?

Ahogy jöttem, ködében enyhe részegségnek,
aludtam egy órácskát Őrbottyán s Vácrátót
között. A rozs kalásza -mert leszállt a harmat-
elnehezült, mint Ketti, amikor szerettük
egymást, s cipelte sorra érett magvainkat –
kalász testében izzó nyár volt és lesz újra,
s fejét hónom alá fúrja, s megint szeret,
és haja, mint a rozs kalásza, rámhajol,
rámborul: ébreszt, altat engemet.