Ősszel

Magányomat szövik zugban a pókok,
magamban beszélek, magamnak élek,
motyogva rámolok, morgok a széknek,
akkor is zsémbelek, ha nincsen rá ok,

csoszogva járok, mint tétova vének,
szürcsölöm a levest, nyammogva rágok,
dohogva nézem a bolond világot,
későn kelek, korán aludni térek.

Nyirok szivárog, megvakul az ablak,
„Tebenned bíztunk”- károgják a varjak,
a tócsa bőrén esőcsepp-bibircsek,

és mint az emlék nélkül elmúló nap,
a kert sarába sorra lepotyognak
moniliás gyümölcsei a birsnek.