(Menyétkének) Őszi haikuk a pergamentekercsen – vízzel festett köd.

Vége az ősznek. Száz év tél következik: evés és halál.

Föllökik egymást egy tányér híg levesért a megváltottak.

Zseblámpafénynél néztem a paplan alatt a pucér Lorent.

Moralizálunk és esztétizálgatunk, s nem teszünk semmit.

Ülnek a padon. Szemükben a fáradtság s örök szerelem.

Újév hajnalán egy eldobott trombita vért köp a hóba.

Rossz szokásaim hibáim, félelmeim nincs hova raknom.

Hideglelős falak, megőszült háztetők, csak október örök s november fagya csak; a derengés becsap, felissza szürke köd, elenyész, mielőtt a reggel szárnyra kap. Az eltévedt vonat vaksin zsémbel, zörög, alvó dombok között, száz éve, hallgatag, elözvegyült falvak, mint gyászbaöltözött, korán vénülő nők, álmatlan alszanak. Kihúnyó ösztönök, elhallgatott szavak, a csend némult harang. Eső és köd […]

Halottak napja Ködöt köhécsel már a rozsdás kapuszárny, hajléktalan szél gyár falánál ódalog, az utcakő térdig kopott, egy őszi árny biceg hazafelé, nincs mára több dolog. Egykedvű villamos dülöngél tétován, megáll, újra indul, csörömpöl, mint szokott, kihalt parkok mélyén ultizik a magány, ecetről álmodnak a vérszegény borok. A sírkövek között felosztott, égi rend, lecsordul a […]