Traktor, kombájn, gyapotszedés, széncsata és kulák verés, motorfűrész, motorkasza, az életünk hű, de gyönyörűséges!

Istenfélőként máglyára vetett engem egy kis boszorkány.

Ádáz november lánckereke tiporja gyümölcseinket.

Akarni kellene, mindent lebírni: az éhséget, félelmet csontjaidban, megváltást hinni, karriert csinálni, vagy végleg feloldódni alkoholban. Egy ősöd Isonzó pokoltüzében, egy más a Don-kanyar havában égett, krumplin, tésztán, falatnyi kis kenyéren, egy özvegy ország, lásd, végül mivé tett! Kitörni nincs remény, mindig a porban, megtörve, megalázva, megtiportan, felkelve százszor és elesve újra, a gödrök fölött […]

Drága kis doktornő, sajog, mint tőrdöfés valami rég bennem – minek a trükközés! Szeret, vagy nem szeret, kitárom lelkemet: jöjjön hát, üsse kő, a végbéltükrözés!

Dúskálj, vagy nélkülözz a csalfa ég alatt, prédálj halat, vadat, vagy kapard a falat, repítsen limuzin, vagy ócska bikkfaláb, légy mindig önmagad, soha ne add alább!

(ad notam: Simonyi óbester kisgyerek korába’) Dzsóker, a nagy vagány, kis surmó korába’ a Nyóckerbe lakott, a Futó utcába’. Sötét volt az utca, a telefon iker, anyja pánikbeteg, apja meg tajtsiker. Tanulni is rühellt, a meló se kóser, egy vizesnyolcasból sose lesz ászpóker. Menedzsernek állott, csajokat futtatott, amíg más gályázott, ő lopta a napot. (is)

Nem vagyok a gopak ura – zsörtölődik José Cura: Nem szilfid e termet, mégse ások vermet, fejemet se hajtom búra, segít majd a fogyókúra!

Bezárt a „Zsibbasztó”, kábán fekszik a zaj, már elcsitult a ház. A proliasszonyok rosszkedvű testében, akár a cukorbaj, a rossz, tévécukros álom topán makog. Falakban alszanak a húgyszagú gőzök, a satnya akácon már sárgul a levél, vézna kamasztestén szánalmasan lötyög az örökölt kabát – a külvárosi éj.

Jó- vagy balsorsom a Föld színéről törölt, a neten élek.