Kertemben húsz szkarabeusz s tizenkilenc zsigabiga, a Szamaras-dűlő alján kinyílt a Sambucus nigra. A natura körülölel, elégia, melankóla holdfény, bikkmakk, tücsökciripp, meghülyít a bukólika.

(három haiku) Mosdasd a lelked, vedd föl legszebb ruhádat: az Úr föltámadt! Ráér holnapig aggódás, gond és bánat: az Úr föltámadt! Hirdessed a hírt: nincsen halál, gyalázat, az Úr föltámadt!

Csak az őncélú pusztítás, kivagyiság az ebédelés. (céklával)

Óriásegér lakik a hajlékodban, vagy törpemacska?

Kalapomról lecsöpög a zsír, idesanyám a ficakba sír. Ne sirasson, idesanyám, katona lössz a fijábul!

Jól vannak a búrok, mert fehér a bőrük!

Könnygázködbe tűnt tető, alant prüszköl a tüntető… Kukagyújtás nem tűrhető, procul, procul, o, tüntető!

De szeretnék költő lönni, ilyes versikét döngölni- mutogatnám nyakra-főre, én vagyok a wiw költője.

Én már többet közérthető, istenuccse’, nem leszek! A lettrizmus, a posztmodern megfertőzött engemet. Az Arannyal, a Tompával mindörökre szakajtok, Perkrisztivel, Elsimonnal, Garaczival buszozok!

Van egy kislány, Zvolszky Zita – a kultura borát issza. A lírába, ha tehetném, Istenuccse’, bevezetném, jónéhányszor, oda-vissza!