Ihlet és tudás
híján csak rágom fűzből
készült ceruzám.

Parnasszra’ szállok
s versemet nyeríti a
fűzfa-pegazus.

Verset úgy ír az ember,
hogy elmond egy szót ezerszer:
s mire kész a költemény,
minden sor azt sikoltja: ÉN!

Híd van a Hold és Föld között;
mikor leszáll az éjszaka,
szélén ülve bámészkodom
s lábam a semmibe lóg.

(Zelk Zoltán emlékének)

„Sárga falevél búcsút int a nyárnak”
Egy megsárgult vénember
A Honvédkórház folyosóján ahogy lehull
Sárga vagyok én is kaukázusi létemre
Megfest bevon engem
Az az egyszerlátott sárga arc

HATÁRtalan GYÖZÖk halálomon.
Ne ríjj, rinyálj, rajongóm, rokonom,
csak tévedés a sírhalmon a jel:
a fejfa – én itthon írok, fafej!

Az alany: én,
a tárgy: magam,
jelző: a jeltelen, jellegtelen, jelentéktelen,
határozó: értem, bennem, általam,
állítmány: a nincs (pótcselekvő nemlétige).

in memoriam Guillaume Apollinaire

A nagy, szürke réten legeltek a marhák,
a csordás bánatos és bús dalt fütyürészett,
(leszállt a köd) a dalban tenger volt s szirének.

Érik az árpa,
aranyszín már a határ.
Nem halok szomjan!

Az őszi szelek
valahol készülődnek:
eljönnek értünk.