Nem látsz vért, könnyet,
szegénységet, háborút –
áldás a vakság.

Még délután is
nyugodtan ültek a legyek a falon
és a szépség dícsérete volt a Nap
Az éj már megtört-fényű szemeké lett
megmozdultam
s arcomra pára pókhálója tapadt
Reggelre térdig ért a sár
Kiütközött a penész a sarkokon

Kalász Lászlónak

Az ég akár a horgany és az ón,
a tócsa borzad, árvizet remél,
ördögszekér fut át az udvaron,
jeremiádát prédikál a szél.

Károgva száll a sok levél,
a reggel már fázós-fehér,
ördögszekéren jár a szél,
szeretkezik nyárral a tél.

Semmiben lebeg
a felkelő telihold,
mint ígéretek.

Végy egy adag észt,
keverj hozzá érzelmet –
és edd, ami van!

Igazi szakács
önmagát tálalja föl
ételeiben.

Elhúzok a főzde mögé,
könnyíteni magamon.
Kivágom a rézelejét,
leokádom a karom.

Egy lityi törköly,
mazsola és citromhéj –
meglásd, használ az!

Reggelire kuffer kefír?!
Nem vagyok én fukar kufár,
sem pediglen fakír kafir!