Traktor, kombájn, gyapotszedés,
széncsata és kulák verés,
motorfűrész, motorkasza,
az életünk hű, de gyönyörűséges!

Istenfélőként
máglyára vetett engem
egy kis boszorkány.

Ádáz november
lánckereke tiporja
gyümölcseinket.

„Lao-cse a Tao mestere, Cseh Lajos meg Tahó.” (Artivagyoknak tulajdonított bölcsesség a XI. dinasztia idejéből)
***

Akarni kellene, mindent lebírni:
az éhséget, félelmet csontjaidban,
megváltást hinni, karriert csinálni,
vagy végleg feloldódni alkoholban.
Egy ősöd Isonzó pokoltüzében,
egy más a Don-kanyar havában égett,
krumplin, tésztán, falatnyi kis kenyéren,
egy özvegy ország, lásd, végül mivé tett!
Kitörni nincs remény, mindig a porban,
megtörve, megalázva, megtiportan,
felkelve százszor és elesve újra,
a gödrök fölött sírva, káromolva,
maradunk „eleitől fogva” fogva,
kisszerű bűneinkbe visszahullva.

Drága kis doktornő, sajog, mint tőrdöfés
valami rég bennem – minek a trükközés!
Szeret, vagy nem szeret,
kitárom lelkemet:
jöjjön hát, üsse kő, a végbéltükrözés!

Dúskálj, vagy nélkülözz a csalfa ég alatt,
prédálj halat, vadat, vagy kapard a falat,
repítsen limuzin, vagy ócska bikkfaláb,
légy mindig önmagad, soha ne add alább!

(ad notam: Simonyi óbester kisgyerek korába’)

Dzsóker, a nagy vagány, kis surmó korába’
a Nyóckerbe lakott, a Futó utcába’.
Sötét volt az utca, a telefon iker,
anyja pánikbeteg, apja meg tajtsiker.
Tanulni is rühellt, a meló se kóser,
egy vizesnyolcasból sose lesz ászpóker.
Menedzsernek állott, csajokat futtatott,
amíg más gályázott, ő lopta a napot.
(is)

Nem vagyok a gopak ura –
zsörtölődik José Cura:
Nem szilfid e termet,
mégse ások vermet,
fejemet se hajtom búra,
segít majd a fogyókúra!

Bezárt a „Zsibbasztó”, kábán fekszik a zaj,
már elcsitult a ház. A proliasszonyok
rosszkedvű testében, akár a cukorbaj,
a rossz, tévécukros álom topán makog.
Falakban alszanak a húgyszagú gőzök,
a satnya akácon már sárgul a levél,
vézna kamasztestén szánalmasan lötyög
az örökölt kabát – a külvárosi éj.