Köd

A múlt ködében áll a cameloti vár,
övéi közt ül ott a jó, öreg király,
szakálla térdig ér, a könnye földre hull,
iszik megannyi hű cselédje szótlanul.
Kereszt alatt pihen Trisztán és Parszifál,

Ewan halott, a hős Gawain rég porba hullt,
Ginewra hajdanvolt szerelme, mint a múlt,
a kert bozótjában magában őgyeleg,
vakrozsdát pergetnek a csorba fegyverek,
tudás, erény és hit legendává fakult.

Jó Lancelot sírján virít a kutyatej,
a rét a vár tövén tüdőbajt, spleent lehel,
egy zöld kobold szalad, nevetve lápra csal,
kútmélyből visszhangzik ballada és kacaj.
Telet temet a tél és őszre ősz hal el.

Hallgat a dob, a síp, a hárfa néma már,
sarokban rostokol a bárd – sötét madár.
Morgana ünnepel, Mordred királykodik.
Telet temet a tél, örök az álom itt;
a ködlepett mezőn Merlin bús lelke jár.