Emlékek

(Szitányi Györgynek)

Ha már cserben hagynak a csontok, izmok
s megmászhatatlan csúcs a sima járda
s a fényt öregkorom homályra váltja
és már mindent elejtek, fölborítok

s erkölcseimet gyönge test vigyázza
s a balsikerre készen áll az indok
s fösvényen őrzök emléket, forintot,
agyamba s szekrényembe jól bezárva,

de minden átvészelt nap újra meglop
s mint szürkehályog, borul a világra
a csüggedésnek szürke éjszakája
s kitátva hív a temetői árok,

Barátom, akkor megjelensz a ködbe’,
a ház előtti tócsán tündökölve.