Határtalanul MegGyőző ‒ A Gerbeaud teraszán

Ásítoztam melegtől, unalomtól,
mikor feltűnt a nő s a legjobb tompor.
Csak ültem bénán, lélegzet-szegetten,
állam le és a székről majd’ leestem,
nem is far ez, tat! sóhajtottam akkor,
s mint átkos álom, elinalt az aggkor
s melegség járta át, ott lenn, a testem,
s az újjászületésben hinni kezdtem,
feléled, ki meghalt, s szerelmi kedvem
virít, mint kardvirág, katáng, agávé,
és átképzem magam Casanovávé.
De jaj, az ember mi dologra retten!
éljen bár Wimbledonban, Budapesten,
ölembe ömlött az a fránya kávé.