Hannelore von Arschhöle: Álomnászút

A kankalinokkal hímes, szárnyaló tavasz már viszonylag oly régen zuhant a vasfogú semmibe Olea és Ashley szívmelengető szerelme mellett, ámde korántsem múlottak el azok a bőséges pennsylvaniai olajkutak, amelyek a századfordulón megalapozták Olea családjának jómódját, de oly csekély örömet ontván gargantuai méhéből, mint az egész tövissel koronázott fájdalmas életút, amelyben egy tragikus félreértés és az emberi gyarlóság miatt mind a kettőjüknek oly tömény része volt; ám ez csupáncsak egy hajdani könnyeteges, halk emlék ma már – de hagyjuk ezt annyiban, merengett el a tiszteletre méltó galambősz hölgy, visszatérvén gobelinje szorgos öltögetéséhez, amelyet így, a délelőtti verőfényes órákban barkácsolgatott, és a lélekfacsaró, ostobán izzó tövisek újra szíve legmélyére martak, édesen és büszkén zongorázva elfeledett szerelmeink sóhajos valcerét, mint egy szánalmas, vak koldus, mint az örök, édesbús csellózokogás a tengerparti, vakítóan fehér szikláknak ütődve.

Olea, mert hiszen ezt talán mondanunk sem szükséges, ő volt a szép arcú matróna, ekkor megállott, mint a villám sújtotta fa. Kezéből kihullott a meisseni váza, és ezernyi szilánkra zúzódott szét. Az örök jelkép, az a kilenc szál hófekete kaktusz, amit valaha, szinte még ifjú bakfis leány korában kapott Ashleytől a bíboros-érsek úr őeminenciája nyilvános circumciziója alkalmából, és oly szívet melegítő, ahogy az azúrkék mezőben legelésző birkanyáj, ami derült békéjével terheli a homlokunkra a lemoshatatlan redőket és az emlékezés elvágyódó kerubjait, akik minduntalan úgy percegnek bennünk, mint a spleen és az önzetlen aggódás gyertyái és az örökkévaló Szerelemisten az ódon piramisok idő koptatta falain.

Olea, mint általában, e kiderült délelőtti órán is puritán egyszerűséggel volt felöltözve. Mindössze csak két szolid briliánsgyűrűt viselt és egy közönséges, tenyésztett gyöngysort. Az igazgyöngyök árnyalata egy kissé kékesen csillámlott történetünk e helyén az ódon park nevető napsugarában, és darabjuk alig volt mintegy fél kilogramm. Amandinzöld flandriai csipkeruhája nagyszerűen domborította ki bőrének egészséges, kreol színét.

Na, de ne vágjunk mindjárt kutyafuttában a dolgok velejébe, vegyük csak szépen sorjázva a szomorú események menetét! Az ódon ebédlőben kondult az ódon gong poros bronztányérja, amely ódon vacsorákra szólítja a ház népét, s az ódon telefonkészülék óaranyán és elefántcsontján megcsillámlik a leáldozó napkorong vérveresbe fúló puffatag arany golyóbisa, utolsó csókot hajítván a föld síkjára, das ist. Ezek a hagyományos vacsorák mindig pókhálóba emésztették a hamvas délutánokat, és avatag, merev etikettjük megmeresztette a családi légkört. Az asztalfőn terpedő atya lyoni selyemből faragott vastag óralánca úgy zizegett, mint egy hosszadalmas és sikeres munkásélet illatozó gyümölcse. Az elterjedt família úgy őrizte ezeket a több évtizedes hagyományokat, mint egy anakronizmus, mintha ezek a külsőlegességek nemcsak távolságtartás gyanánt szolgáltak volna a környéken lakó, nagyobbrészt növénytermesztésből és állattenyésztésből élő, egyszerű walesi parasztság számára, akik még mindig az ősi, festői kelta nyelvjáradékot beszélték egymás között. A megszokott szertartás napról napra hagyományosan ismétlődött újra, mint egy megszokott menet.

Ó, az a megrághatatlan, sztereotip marhasült, a pocsolyaízű vajas zöldségköret és az az ízetlen puding! Hogy feltolultak benne! Még a legelviselhetőbb volt a portói az étkezés befejezése után, amelyet azonban igencsak szűkkeblűen adagolt ki a családfő, aki oly szigorú és kimért volt, mint egy ószövetségi pátriárka, ám ugyanakkor még a belga kertész is jól tudta, hogy kedd délutánonként a közeli városba hajtat, és ott találkozgat rendszeresen egy affélével, és a háta megett titokban megmosolyogták az urat a cselédek. Vacsora elvégeztével elégedetten dőlt hanyatt a faragott, XIX. Henrik korabeli karosszék támlájának, megereszkedtek szeme alatt a tasakok, és aprókat böfögött befelé emésztés közben, bár ezt elég ügyesen tudta titkolni. Leeresztett szemhéja mögött merkantil gondolatokat forgatott vaskos csontú, boltozatos germán koponyájában. Néha kicsit bőségesebben élvezte a bort a comme il faut-nál, és végeérhetetlen körmondatokba vágott belé, amiknek a derékhadára érvén rendszeresen elbóbiskolt. De csupán röpke percekig tartott ez az átmenet, mert amikor a liberális komornyik szervírozta a kávét a könyvtárban, nagyot horkantva felriadást csinált, zordonan körülhordozta jól ismert hideg tekintetét, és körülményesen lebontotta az asztalt. Az esti kávét krónikus agyérszűkülete miatt volt kényszerű fogyasztani az atya, ettől függetlenül azonban még mindig igen fürgeteg észjárásnak örvendezhetett, és kivált a délelőtti órákban ragyogó plánumokat eszelt ki, amikkel nagyon tetemes pénzt keresett, bár pénzről, mint afféle jobb háznál általában, nem illett szólni, csakúgy, aminthogy az elaggott atya végakaratáról sem.

Kisvártatva megérkezett a partira a rég várt Ashley hófehér Bentley Continentaljában ülve, végigsuhanva a park ódon szilfái közt. Végre! – sóhajtott üdvözült arccal Olea is. Az évek nem múltak el felettük mély benyomások nélkül, de váratlanul tisztázódtak a kellemetlen félreértések, amelyek megmérgezték a hely szellemét, és patakzó könnyek közepette lettek egymáséi a leromboló félreértéseket tisztázva, az ódon piroxén-amfibol andezit kandalló melletti halványfehér jegesmedve bőrén. Mikoron már viszonylag 14 óra 52-t ütött az elefántcsont berakásos antik, ófelnémet származású ingaóra, a gömbölyded dombok felett kinyílt a hétszínű szivárvány félköríve.

Hannelore Arschhöle (1928) Der Traumhochzeitsreise című regényéből fordította özv. Komáromi Jánosné szül. Rilke Fauna. Közli Károly György.