Modortalan akrosztichon

(pardon, Anna!)

Még belebékuland a törpe félsz!
Iromba böjti szót korogva kelt,
Nátha, Zsadány, teműr a terpedés,
De zamfirog, de sőt, hodász’, ha kell.

Ejt ederics mögé, ha górba néz –
Nióbeként letorl’ a hű kebel,
Kínt kanavászba olt, csak tökörész,
Idolja tágja míg lenyeldekel.

Bús böde szí herét, szipoly tenyész,
Okány a vész tövén okád epét,
Lőrenyalás okán, a rész s egész

Olajszerű, csinált a szöszkeség,
Németül álmodoz a részeg ész;
Dicső kannás borok – mulatni szép!

Egy másikra

Osztálykirándulás, baromfivész,
IQ-mérésnél negatív lelet,
ózonlyuk, árvíz, gombamérgezés,
már azt reméltem, rosszabb nem jöhet,

s mint bolygó zombi, kit kihányt a sír,
a méltán eltűnt költő megjelen’
(de mindenütt ám) és csak ír, csak ír,
rigmust rittyent bármiből hirtelen,

s ha más balekre végképp nem talál,
a Dörmögő Mötörben* publikál.
Legyünk megértők, nyájas olvasó,

bocsássuk meg neki a verseket!
Mást nem tehet, szegényben megrekedt
banális korában a libidó!

*Metal-hardrock folyóirat

Egy költőre

Elönt mindent a konkoly és ocsú,
s alig mutatkozik a búzaszem.
A bölcsesség szerintem szűkszavú,
bolond, ki hablatyol, ha kell, ha nem.

Hatvankilenc kötetnyi zagyvaság,
mindössze negyvenegy-két évesen,
évente három könyvet összevág,
lenyűgöző tempóját csak lesem.

Miért e nagy sietség, nem tudom,
költőnk talán úgy véli, majd ezen
a hegynyi könyvön, mint a grádicson
a Parnasszusra lépked peckesen?

– Poéta úr, igazsága lehet:
én is megtaposnám e verseket!

Húszéves a világútlevél

(Lászlóffy Aladárnak)

Szólt Miklós, jó cárunk, elég a szószból,
irány Nyugat, világot látni üdvös!
Nem semmi ez, miniszterelnök úr, kösz!
A világútlevél mindent bepótol.

Olaszhon, Izland, Kréta és a hűvös
Britannia részegít, mint az óbor,
s feljegyzi az ítélkező utókor,
ki volt a nyertes és ki volt a bűnös.

Alattam Ulbricht tűzszekere tombol,
s a kalandból ha visszatérek egykor,
epét okádhat mérgében a sógor:

trabantomon fagyasztóláda trónol
és ez a príma vetkőzős golyóstoll
ajándék a nikkelszdorfi zsidótól.

Termés

Íme, a termés: maszlag és csalán csak.
Fináncot és adót adott a búza,
híg lőre a hegy álmodott aszúja,
magunk verjük agyon kedves kutyánkat,
gödörbe lépünk, míg lesünk a csúcsra,
tökkelütött kölykünk őrjöngve lázad,
kétannyi bosszúság, viszály, ahány nap;
hajdani eszményünk sarokba rúgva,
este papír fölött ülünk magunkba’,
szám-porszemeket szór a lámpabúra,
hisztizünk s nem hiszünk a számadásnak,
széttépjük százszor és számoljuk újra,
nevetve tátja ránk torkát a nulla:
kárunk valóság, hasznunk csalfa látszat.

Váci tél

Csendben sunyít a szürke délután,
akár a patkány, megbújik, lapít,
verébcsapat gubbaszt a platánfán,
lesik az alkony karvaly-árnyait.

Büdös buszállomás, befúj a szél,
szétszaggatott hullámbádog-tető,
szemétbe, cementporba fúl a tél,
a lélek is fagyos, szivem is kő.

Az ódon város múlt koron borong,
szakadt plakát zörög ragyás falon,
a fagy nyüszít, a Nap koromkorong,
zegzugos jégvirág az ablakon.

Egy záruló kapu visszhangja kong,
bezár magamba, tavaszt álmodom.

A hét főbűn

(szonettciklus)

Bűnök

Igék, jelek hiába intenek:
döröghetnek, téphetik szájukat
szelíd papok, goromba fellegek,

se lelkifurdalás, se bűntudat.
Az üdv reménye régen elveszett –
a drága bűnök összetartanak.

Bujaság

(Orvos András képe alá)

Felrobbanó rügyek, Nappal kacérkodó
gyereklány-pitypangok; bujálkodó lilák:
igéző nőszirom, kacsintó orgonák;
tavaszi örvénylés, zölddel zúgó folyó;

parfümös, kandi szél, kerítőnő gyanánt
szemérmetlen-vörös híreket hordozó;
selyemruhába bújt, repedtsarkú lotyó
a kékkel cicomás, útszéli kis katáng.

Milyen pogány rítust követ s dől ágyba mind,
ha a kötekedő cupido-május int:
halálig orgiát ülni, porzók, bibék?!

S miféle vérszavú, ledér parancs szerint
tör ég felé a vágy, kővé merevedve, mint
a felhőt döfködő, erigált jegenyék?

Falánkság

„Hát akkor miért nem esznek kalácsot?”
(Marie-Antoinette)

Mártásban úszó karcsú kecsegék,
kövér ludak, kihízott kappanok,
kristálykehelyben ó-aszú ragyog,
a pástétom, mint egy malomkerék.

Falánk szem, száj, örök-száraz torok,
sültek, saláták, ritka csemegék,
gyümölcsök és sajtok özöne még,
és elragadtatott, halk sóhajok.

Mindent, amit az áldott föld terem,
s futva kalózt, vihart a tengeren
ezer hajó, mit asztalunkra hord,

s karavánok akármit hozzanak,
megesszük mind, halál a virradat –
megülni méltón, fényűzőn a tort.

Fösvénység

Kifosztva, megrabolva, elhagyatva,
lássátok! ez maradt: a keserűség,
és mintha minden legjobban haladna,
nevet a Nap, vidul a sznob közönség.

A jószándék, a részvét csak halandzsa,
hazudni, ütni-vágni, lopni tessék! –
s gurul a nép, hasát fogja kacagva,
a szeplő szép, a rút májfolt dicsőség.

Szánalmas pária a méh, a hangya,
ki nem szánt s vetni lusta, az arat ma;
herék, hernyók, kakukkok, kósza lepkék,

Cléante-ok, Elizek, nyerő a hanta,
büdös az izzadság, oly snassz a […]

Üzenet holt költőtársaimnak

Az én hazámban dőzsölnek a dúsak,
s a munkálkodók hulladékon élnek,
gonosz cinizmus arat, együgyű vet,
az én hazámban rettegés a holnap,

az én hazámban részegség az ünnep,
s újratemetve porladnak a holtak,
kik Szolgaföldben végre elnyugodtak,
az én hazámban átkozódva szülnek,

az én hazámban törvény az erőszak,
s a tiszta szándék gúnykacajba fullad,
az agg gyermeteg, koravén a gyermek,

Hazámban pusztába kiáltott szó csak
az égi Ige és a földi Szózat;
poéta úr, szmog az az Éji Felleg!

Az uramat

Az uramat a rendőr feljegyezte,
mert veresen vigyorgott épp a lámpa,
komoly kis könnyeket hintvén hajába,
véres fejét a kövezetre ejtve.

Kaput tátott egy ósdi bérkaszárnya,
az utcai nép mind csodálva leste,
amint elhúzott ott ferdén, sietve
libbent hízott galambok béna szárnya.

A régi, rosszulácsolt priccsre vetve
csak ül most, és a kóter kurva tetve
busong hajában, mint az este árnya.

Az uramat a rendőr feljegyezte,
az ajtókat motozza éjjelente,
mint holtleány, vidéki sírba zárva.

(pardon, Kosztolányi)

Sziszüphosz

„Sziszüphosz megbolondult:
a követ lefelé görgeti.”
(Horváth Ferenc)

Viselkedésem nektek, úgy lehet
talány: mi a fenét csinál a domb
meredek oldalán a vén bolond,
miért görgeti lejtnek a követ?

Útszéli bölcsek, hát mi itt a gond,
önöknek nem tetszik talán a trend?
A Föld eztán a Nap körül kereng
és már golyó, nem gyatra sárkorong.

Baromságot beszélő püthiák,
okoskodó, bulimiás papok,
hiába igék, zagyva jóslatok,
gongszóra fingani is marhaság!

A kő völgynek gurul Newton szerint,
nem én vagyok bolond, hanem ti mind!

Epitomé

Mondjátok el majd minden bölcs görögnek:
hiába háborognak, hőbörögnek,
a sziklák mától lefelé görögnek!

« Újabb bejegyzések | Régebbi bejegyzések »