Megadni a módját a ritka napnak,
a pocelánedényt tegnap kiástam;
damaszt, ezüst, kristály, megannyi sallang
hiába díszlik gót gyertyavilágban,
.
a meghívottak mind távolmaradtak;
sunyin kussolnak a hideg szobákban,
hol egymásra nyílik néhány vakablak
s a pezsgőskelyhekben sivár magány van.
.
Lubickolok én is hazug szeszekben
s akár egy önjelölt, türelmes isten,
végigunatkozom dús vacsorákat;
.
magamra koccintok, iszom veszetten,
s megörökítem, lásd, e rút szonettben
nyomasztó emléked, te rusnya század!

Tompult agyadban
a mindenség, hasadban
húsleves lötyög.

Túlsült a bélszín,
túlhűlt a hajléktalan –
bosszúság mindig.

Mitől új az év,
hisz minden avitt, kopott
s szívem se ifjul?

(Sarrynak)

Boglárkalepke,
hova tűntél hirtelen?
Szállást keresel nekem?

Siralmas énekünk, mint tenger, árad,
kidőlve fekszik itt, lerontva, mintha
fölkent vezérünk csonka szobra volna,
szerpentin-szemfedő alatt e század.
.
Tósztok idézik, réveteg halandzsa,
a régi, rossz regény, a nők, a vágyak
a múltból kikelnek, velünk danásznak,
bortól, szavaktól émelyeg a banda.
.
A zsibbadt kéz a levegőt kavarja,
hideglelősen fölnyerít egy dajna,
mulatni kell, kit érdekel a másnap!
.
Az óra üt, vége s kezdődik újra,
megcsendül a pezsgő lélekharangja.
Zord szél csupálja, tördeli a fákat.

Elmúlt Karácsony,
most már nem kell szeretni,
hála Istennek!

Ülnek a padon.
Szemükben a fáradtság
s örök szerelem.

(Menyétkének)

Őszi haikuk
a pergamentekercsen –
vízzel festett köd.

Ne emlékezz rám,
én is elfelejtelek,
ha már nem leszek!
***
Emlékezz majd rám,
ha véletlen meghalok –
s veled maradok!