Turczina

(Turczi Pistának)

Bekecsben jár az ősz, kucsmában jár a tél.
Négyet vet a nyulunk, kakas nélkül a tyúk
terméketlen tojást, kihúnyt reményt vetél.

Konfetti itt a hó – magadnak ne hazudj!
Bolond, ki hófehér, szűz ünnepet remél;
kereskedelmi lett a szél, playbackről zúg.

Az év

(Utassy Józsefnek)

Tavasz

A gomblyuk és a kert virágokkal tele,
fehér nyulak, fehér a Húsvét és a hit,
szivünk fekete csak, mint péntek éjjele,

mert nincs feltámadás, rigófüttyös csalit,
a szent mise, peszah hogy’ jöhetne ide?
Csupán egy playmate-nyúl mutatja bájait.

Nyár

Poros bokrok között két lepke szédeleg,
ezer szárán virít a nyár, bután ragyog,
ibolyántúli kert, világtalan szemek,

tátott szájú kapuk, ziháló ablakok.
A messzi északon zúgnak a friss szelek –
jöhetnek zord telek, mert látom, vak vagyok.

Ősz

Az alma meg se ért, a körte is varas,
vöröslik ága már, gyümölcse sárba hull.
Csipetnyi kis halál az ősz, vagy majdnem az.

A hűvös köd leszáll, korábban alkonyul.
Mivégre volt a nyár, miért a friss tavasz,
ha csak hiánya fáj kimondhatatlanul?

Tél

Csillagszórós, csöndes karácsonyeste,
a gyertya gótikus fényudvarán át
fenyőszag száll s a ponty pocsolyaíze.

A gyermek izgatott, meglepetést vár,
végre a sok papír lehull zizegve.
Szederjes utcákon bolyong a szent pár

és fenn, a végtelen mennybolt kodak-kék,
kihűlő testében kong az üresség.

Váci karácsony

(Tóth Bálintnak)

Újmódi Golgotánkon, elfelejtve,
Uram! még krisztusi korba se értünk,
s naponta százszor feszülünk keresztre.

Akár a vének, csak a mának élünk:
egyforma reggelek, egyforma esték –
az édes ifjúság mivé, hová tűnt?

Már nem vernek, de ez a megvakult ég…
priccs, csajka, kübli, stoki, séta, munka,
nincs kezdet és nincs vég, csupán az emlék.

Bezárva börtönünkbe és magunkba,
sötét álmunkból felriadva, félve,
csodálkozva meredünk ablakunkra,

mert fenn, a tenyérnyi ég mintha égne,
s túl minden poklon, lelkeinkre hull ma
a szent Karácsony betlehemi fénye.

Árnyék

Mindig hátam mögül jön a lidérci fény –
a házfalon, kövön böhöm nagy alakom;
vetődik árnyékom sötéten, feketén,

s amíg átosonok sunyin a sorsomon,
szokott félelmeim pókhálós éjjelén,
átlépni nem merem, megenne, jól tudom.

Lapátolás

Béri Géza emlékének

A szívlapát vagonnyi sóba sercen,
a lapátolás kimért üteme,
akár a metronóm, kiméri versem.

Hazádban így szokás, ne gondolj vele,
a spicli boldogul, gyilkos a bírád,
a költő lapátol, törődj csak bele!

Szerencsétlen, sóvár álom repít át
egy más korba és egy tisztább világba,
hol megleled végre Te is a Hazád –

csak egy verem vár rád, minden hiába.

Szent Ferenc

a katedrálist építő Németh Péternek

kő kőre, csak tudás és türelem kell
s felépül templomával egyre jobban
teremtő istenéhez majd az ember,

Assisi Szent Ferenc, semmi sem úgy van!
bárha a szent Ige százszor, ezerszer
megtestesült az Írásban s a szóban!

A törpe szolganép ma sem akar mást,
csak élni, mint az állat, öntudatlan,
zabálni, inni, böfögni folyvást,

parancsra röhögni, ha int a sóman,
szerezni, fillérért (f)eladni egymást,
és szél ha támad, elbújni a lyukban

és nincs bennem harag, nincs megbocsátás.

Kő kőre, csak remény, hit, szeretet kell,
s felépül templomával egyre jobban
teremtő Istenéhez minden ember.