Sziget

Lehetne egy sziget nem messze innen,
félúton épp’ oda- s idefelé,
hol rőt a tenger, mint eperzselé,
s élnénk érett sajton, sózott heringen.

Hajónkat déli szél repítené,
s a dús földön kétszer teremne minden,
ott újjászületnénk szerelmeinkben,
Aranykor! repesne a szív belé.

Sűrű a szaft, lágy a bélszínfilé,
és munkáját ha este letevé,
a pince hűvösén borozna Isten.

Óbor lenne a vers, nem ócska lé,
s az olvasó a szót megértené,
ha volna egy sziget, nemmessze innen.

Apróhirdetés

Valami cosmo-nő úgy kéne már nekem,
epedve várom és kérem, ne verjen át!
Gyerekre ne vágyjon, csak túl a negyvenen,
joghurton éljen és némi pénzmag sem árt!

Menedzser, bankszuka vagy sztármodell legyen
és oly hatékony, mint egy óriásplakát,
villában lakjék, fenn az árnyas Svábhegyen,
és valósítsa meg naponta önmagát!

Találkozzunk jövő kedden vagy pénteken!
Le fogja nyűgözni észbontó szoftverem,
a drága étterem s a jólszabott kabát.

Könnyű kis kapcsolat, csak semmi érzelem,
hiszem, verihepik leszünk bagóhiten,
s köztünk nem lehet gát férj, feleség, család.

Üveges Tóth Árpád ‒ Hanyattesés

Alatta megvadult a hintaló,
és egy piás nagyot taknyolt a gangon;
komoly bukás volt, nagy produkció –
a táposcsirke tottyan így a pulton.

Elomlott s hogy a hűs kövön hevert,
látszott, hiába priznic és demalgon,
és zsebében a kétdekás kevert
eltört s kifolyt nyúlósan, mint a sampon.

Soká’ feküdt a délutáni csendbe’,
„Franc a belit!” – szólt a házmesterasszony
a zsibbadt testet míg körülseperte.

A villanyos sárgán dalolt a sarkon,
s a császárkörte és a rum kevercse
borongva áradt szét, akár az alkony.

Egy mentőben

(Horváth Ferencnek)

Az égi szószt mintha rég hallanánk;
persze, mi tudjuk, minden érthetetlen,
ahogy Webern, amint egy rémes esten
megközelít a zárt ajtókon át.

Emlékeink, mint konstruált boák –
könnyei raszteres-tévészemeknek.
Bagzómacska-szavak a kuka mellett
s a semmibe párátlökő kloák’.

Mert szar a löncs s a hótdög tréfli csak,
nicsak, zsebedben kinyíl egy bicsak,
s kiássuk majd magunk’ a szebb jövőben.

Hereverni, heherészni baró,
míg kint tipród a sok suttyó, tahó –
Matat egy keselyűkacaj a ködben.

Halottak napja Óbudán

Hová lett a szatócs, ki még hitelezett?
A pálvölgyi kert, zsebemben kavicsok,
a kettős kő előtt megtérve mormogok
egy káddist, bár tudom: egyedül nem lehet.

Hol van a zenekar, a sváb iparosok,
a megfontolt beszéd, góhértermő hegyek?
Mindegy, deportálnak, kitelepítenek –
maradok. Alibit bármire igazolok.

Zörög a kurva busz, már késő ősz lehet,
valahol forr a bor, plusz négy fok és konok
eső dobol itt s duma, minden helyett.

A téglagyár bezárt, Mágnás Elza halott,
a HÉV lármája száll az emlékek felett –
sose jártam itt én, és mégis itt vagyok.

Nyár a lakótelepen

Az utca bőre hólyagosra marva,
fakult ígéretek, fakó plakátok,
betonsilók őrzik az ócskaságot –
lenyughat már a Nap, mehet a francba.

A fölkelő alkony a Holdra tátog,
zölden fölsóhajt egy poros platánfa,
csodálja önmagát az utcalámpa,
álomra ébrednek ájult akácok.

Osonnak fal tövén a vatta-árnyak,
szemükben éhség és sunyi alázat –
előmerészkednek kis szél-sakálok.

Részeg suhancok ütik a kukákat,
sárgán sercen a zsír, lecsószag árad,
az odvakban kéken virít az átok.

Allergia

Akác, szamárkenyér, lósóska, mécsvirág,
parlagfű, bodza, méh, ecetfa, szarkaláb,
csehek, sikér, penész, poloskás szalmazsák,
liliom, drogosok, piások, nyúl, kutyák,
barack, zsidók, eper, cigányok és mohák,
izsóp, dohány, darázs, kamilla és katáng,
fehérje, németek, hangyák, üröm, csalán,
fehérek, albinók, feketék, bodobács…
Fejszét, tüzet, puskát! felaprítva nem árt
az útszéli fasor, a játszótéri hárs!
Kigyomlált nemzetek, égő kukoricás,
kipusztított fajok, műgének, likvidált
galambok, tévtanok – steril, szép új világ!

Születésnapi akrosztichon

(Horváth Ferencnek)

Horváth úr, Isten áldjon meg ma is!
Osztani, összeadni – marhaság,
Rúgjunk be, botladozzon most a (vers)láb,
Visítson akrosztichont egy haris!

Áldással idd Kecel kannás borát,
Tört kedved ápolja Véres Maris,
Ha jobban csíped, legyen cannabis,
Figyelj azért, ha tudsz és tátsd a szád!

Egy hangnyi híja van, hát nem lehet;
Röhög tizenhárom betűs neved.
Ez pech, de viharban hajózni szebb,

Nem rettenthetnek ellenszelletek!
Célt érni dafke-üdv, hát a szonett-
NEK FARKA VÉGÜL ILYEN GÖRBE LETT.

Ősszel

Magányomat szövik zugban a pókok,
magamban beszélek, magamnak élek,
motyogva rámolok, morgok a széknek,
akkor is zsémbelek, ha nincsen rá ok,

csoszogva járok, mint tétova vének,
szürcsölöm a levest, nyammogva rágok,
dohogva nézem a bolond világot,
későn kelek, korán aludni térek.

Nyirok szivárog, megvakul az ablak,
„Tebenned bíztunk”- károgják a varjak,
a tócsa bőrén esőcsepp-bibircsek,

és mint az emlék nélkül elmúló nap,
a kert sarába sorra lepotyognak
moniliás gyümölcsei a birsnek.

Panel

A dívány fölött falranyalt plakát van:
a víz smaragd, ég kék, a yachtok úsznak.
Mi nem megrögzött utazók vagyunk, csak
trogloditák, beton-barlanglakásban.

Mikor a legvadabb pornó is untat,
s minden idegesít, úgy általában,
s ténfergünk, lötyögünk té s tova fádan,
a tengerpartra felnyaljuk magunkat.

Fehérfogú csajok, alig-ruhákban,
mindig gusztusosan, mindig vidáman
magukat kelletik, körülrajongnak,

lebarnult dendik röhögnek pofátlan,
s mi étlen ülünk, gyér gyertyavilágban,
mikor kikapcsolják a villanyunkat.

« Újabb bejegyzések | Régebbi bejegyzések »