Megadni a módját a ritka napnak,
a pocelánedényt tegnap kiástam;
damaszt, ezüst, kristály, megannyi sallang
hiába díszlik gót gyertyavilágban,
.
a meghívottak mind távolmaradtak;
sunyin kussolnak a hideg szobákban,
hol egymásra nyílik néhány vakablak
s a pezsgőskelyhekben sivár magány van.
.
Lubickolok én is hazug szeszekben
s akár egy önjelölt, türelmes isten,
végigunatkozom dús vacsorákat;
.
magamra koccintok, iszom veszetten,
s megörökítem, lásd, e rút szonettben
nyomasztó emléked, te rusnya század!

Siralmas énekünk, mint tenger, árad,
kidőlve fekszik itt, lerontva, mintha
fölkent vezérünk csonka szobra volna,
szerpentin-szemfedő alatt e század.
.
Tósztok idézik, réveteg halandzsa,
a régi, rossz regény, a nők, a vágyak
a múltból kikelnek, velünk danásznak,
bortól, szavaktól émelyeg a banda.
.
A zsibbadt kéz a levegőt kavarja,
hideglelősen fölnyerít egy dajna,
mulatni kell, kit érdekel a másnap!
.
Az óra üt, vége s kezdődik újra,
megcsendül a pezsgő lélekharangja.
Zord szél csupálja, tördeli a fákat.

Népek országútján sötét hadak,
jönnek a varjak, gyűlnek ezrivel.
Apát urunk deákul énekel,
s podagrájára kénesőt hozat.

Világégésre rettent égi jel,
már délelőtt leáldozik a Nap,
ütődött hadovál palást alatt,
a bölcs rongyot, bohócruhát visel.

Ásd el az értéket, tudást, ha van,
ha volt benned virtus, felejtsed el,
élj magadnak, boldog, ki magtalan,

s örülj, ha rád talál egy zagyva tan
vigéce s boldogít eszméivel!
Kire kutyádat ráuszíthatod.

(Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János emlékének)

Hideglelős falak, megőszült háztetők,
csak október örök s november fagya csak;
a derengés becsap, felissza szürke köd,
elenyész, mielőtt a reggel szárnyra kap.

Az eltévedt vonat vaksin zsémbel, zörög,
alvó dombok között, száz éve, hallgatag,
elözvegyült falvak, mint gyászbaöltözött,
korán vénülő nők, álmatlan alszanak.

Kihúnyó ösztönök, elhallgatott szavak,
a csend némult harang. Eső és köd köröz,
kereng a völgy fölött. Iszapba bújt halak

a nyári örömök – elillant málnaszag…
A lekvárba zárt nap penészesen köhög.
Csak október örök s november fagya csak.

Halottak napja

Ködöt köhécsel már a rozsdás kapuszárny,
hajléktalan szél gyár falánál ódalog,
az utcakő térdig kopott, egy őszi árny
biceg hazafelé, nincs mára több dolog.

Egykedvű villamos dülöngél tétován,
megáll, újra indul, csörömpöl, mint szokott,
kihalt parkok mélyén ultizik a magány,
ecetről álmodnak a vérszegény borok.

A sírkövek között felosztott, égi rend,
lecsordul a viasz dőlt gyertyák oldalán,
a szélütött platán napestig elmereng,
gyászolja önmagát az özvegy délután.

Valami kóbor szent dércsókja feldereng
a krizantémok hófehér ornátusán.

(blues)

Ülök a Svábhegyen, hát mit mondjak, Hawaii,
a város izzad lenn, lábam alatt a táj
tisztára egy izé, baró és kierály,
a sör hideg és nem zavar a kurva zaj,

a hangyák gályáznak, valami papagáj
prüntyög, ábrándozok, mint egy vidéki csaj,
meghat a televény, szülőföld, őstalaj,
tökös gyerek vagyok, de a szivem ma fáj.

Bezárt az Ifipark, a Bem-rakpart, a Vár,
parlagon hevernek uborka kis dögök,
nincsen hová mennünk, de repla ez a nyár!

Avétos az egész, tök uncsi és aszály,
a kocsma teraszán egy rádió zörög,
nyomatja a Hobó: a szvíthóm visszavár.

Valami zagyva, német nagyregény,
nyolcszáz flekk délelőtti kézirat,
kenyér, újhagyma, némi vaj, bicsak,
a tea se túl híg, se túl tömény.

Köbméterenként két kolibri csak,
elhanyagolható számú gödény,
egy bandzsa bakcsó a kancsó csövén,
a mester így, momentán nem ihat.

Kinéz az ablakon és úgy marad
kilenc napig. Szemben a tűzfalak
csupasz tégláin fura árnyalak,
arcán a kémény füstje, mint a hab.

Gyerekcsináló sapkával fején
bámészkodik a város főterén.

* Tandori Dezső

Ásítoztam melegtől, unalomtól,
mikor feltűnt a nő s a legjobb tompor.
Csak ültem bénán, lélegzet-szegetten,
állam le és a székről majd’ leestem,
nem is far ez, tat! sóhajtottam akkor,
s mint átkos álom, elinalt az aggkor
s melegség járta át, ott lenn, a testem,
s az újjászületésben hinni kezdtem,
feléled, ki meghalt, s szerelmi kedvem
virít, mint kardvirág, katáng, agávé,
és átképzem magam Casanovávé.
De jaj, az ember mi dologra retten!
éljen bár Wimbledonban, Budapesten,
ölembe ömlött az a fránya kávé.

Eláll a szél a kenderáztatónál,
lehúnyja szirmait a marharépa,
fejét a dombra hajtva szendereg már
Karád, Heresznye, Trakl, Böhönye, Nikla.

Tücsök, kabóca zeng, dünnyög a poszméh,
szagos füvek között cirpel a szöcske,
vörösbegy, sárgaság, bagoly visong, vég
nélkül csivog egy fészekalja Rilke.

A ház előtt Három fa bütykös ágán
megátalkodottan üvölt huszonhat
logorrheás rigó és negyven sármány,
a kis harang negyed kettőre kongat.

Somogy, szülőföld száz hanggal simogat,
Uram, segítsd a bukólikusokat!