Megadni a módját a ritka napnak,
a pocelánedényt tegnap kiástam;
damaszt, ezüst, kristály, megannyi sallang
hiába díszlik gót gyertyavilágban,
.
a meghívottak mind távolmaradtak;
sunyin kussolnak a hideg szobákban,
hol egymásra nyílik néhány vakablak
s a pezsgőskelyhekben sivár magány van.
.
Lubickolok én is hazug szeszekben
s akár egy önjelölt, türelmes isten,
végigunatkozom dús vacsorákat;
.
magamra koccintok, iszom veszetten,
s megörökítem, lásd, e rút szonettben
nyomasztó emléked, te rusnya század!
Szilveszter
2010. december 31., péntek
Szilveszter
2010. december 31., péntek
Siralmas énekünk, mint tenger, árad,
kidőlve fekszik itt, lerontva, mintha
fölkent vezérünk csonka szobra volna,
szerpentin-szemfedő alatt e század.
.
Tósztok idézik, réveteg halandzsa,
a régi, rossz regény, a nők, a vágyak
a múltból kikelnek, velünk danásznak,
bortól, szavaktól émelyeg a banda.
.
A zsibbadt kéz a levegőt kavarja,
hideglelősen fölnyerít egy dajna,
mulatni kell, kit érdekel a másnap!
.
Az óra üt, vége s kezdődik újra,
megcsendül a pezsgő lélekharangja.
Zord szél csupálja, tördeli a fákat.
Apokalipszis
2009. május 3., vasárnap
Népek országútján sötét hadak,
jönnek a varjak, gyűlnek ezrivel.
Apát urunk deákul énekel,
s podagrájára kénesőt hozat.
Világégésre rettent égi jel,
már délelőtt leáldozik a Nap,
ütődött hadovál palást alatt,
a bölcs rongyot, bohócruhát visel.
Ásd el az értéket, tudást, ha van,
ha volt benned virtus, felejtsed el,
élj magadnak, boldog, ki magtalan,
s örülj, ha rád talál egy zagyva tan
vigéce s boldogít eszméivel!
Kire kutyádat ráuszíthatod.
Két akrosztichon
2009. március 23., hétfő
(Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János emlékének)
Esznek, emésztenek
Marnak szét jól kimért
Esztendők, enzimek,
Siker, csőd nem kísért,
Nem izgat engemet
A korcs utód nem ért –
Görcs epigon követ –
Yankee-földje takar,
Ázott rögök fölött
Gajdol a sok magyar,
Nincs hozzám közötök:
Elrejt a rőt avar,
S nehéz szagú ködök,
Ingerült sósavak,
Lipázok, gyors inú
Idő, tűnt pillanat.
Nincs derű, nincs ború,
Se vígság, se harag.
Zagyva a szó, ocsú –
Kicsépelt szalma csak.
Yorick, ha elkapar.
Jó népem megsirat;
Ásít, felejt hamar.
Nóta, diszkó riaszt.
Otromba zűrzavar
Sivár sír, snassz szavak.
Ősz
2009. március 19., csütörtök
Hideglelős falak, megőszült háztetők,
csak október örök s november fagya csak;
a derengés becsap, felissza szürke köd,
elenyész, mielőtt a reggel szárnyra kap.
Az eltévedt vonat vaksin zsémbel, zörög,
alvó dombok között, száz éve, hallgatag,
elözvegyült falvak, mint gyászbaöltözött,
korán vénülő nők, álmatlan alszanak.
Kihúnyó ösztönök, elhallgatott szavak,
a csend némult harang. Eső és köd köröz,
kereng a völgy fölött. Iszapba bújt halak
a nyári örömök – elillant málnaszag…
A lekvárba zárt nap penészesen köhög.
Csak október örök s november fagya csak.
Ősz
2009. március 19., csütörtök
Halottak napja
Ködöt köhécsel már a rozsdás kapuszárny,
hajléktalan szél gyár falánál ódalog,
az utcakő térdig kopott, egy őszi árny
biceg hazafelé, nincs mára több dolog.
Egykedvű villamos dülöngél tétován,
megáll, újra indul, csörömpöl, mint szokott,
kihalt parkok mélyén ultizik a magány,
ecetről álmodnak a vérszegény borok.
A sírkövek között felosztott, égi rend,
lecsordul a viasz dőlt gyertyák oldalán,
a szélütött platán napestig elmereng,
gyászolja önmagát az özvegy délután.
Valami kóbor szent dércsókja feldereng
a krizantémok hófehér ornátusán.
Nyár
2009. március 19., csütörtök
(blues)
Ülök a Svábhegyen, hát mit mondjak, Hawaii,
a város izzad lenn, lábam alatt a táj
tisztára egy izé, baró és kierály,
a sör hideg és nem zavar a kurva zaj,
a hangyák gályáznak, valami papagáj
prüntyög, ábrándozok, mint egy vidéki csaj,
meghat a televény, szülőföld, őstalaj,
tökös gyerek vagyok, de a szivem ma fáj.
Bezárt az Ifipark, a Bem-rakpart, a Vár,
parlagon hevernek uborka kis dögök,
nincsen hová mennünk, de repla ez a nyár!
Avétos az egész, tök uncsi és aszály,
a kocsma teraszán egy rádió zörög,
nyomatja a Hobó: a szvíthóm visszavár.
T.D.*-lutánja
2009. március 19., csütörtök
Valami zagyva, német nagyregény,
nyolcszáz flekk délelőtti kézirat,
kenyér, újhagyma, némi vaj, bicsak,
a tea se túl híg, se túl tömény.
Köbméterenként két kolibri csak,
elhanyagolható számú gödény,
egy bandzsa bakcsó a kancsó csövén,
a mester így, momentán nem ihat.
Kinéz az ablakon és úgy marad
kilenc napig. Szemben a tűzfalak
csupasz tégláin fura árnyalak,
arcán a kémény füstje, mint a hab.
Gyerekcsináló sapkával fején
bámészkodik a város főterén.
* Tandori Dezső
Határtalanul MegGyőző ‒ A Gerbeaud teraszán
2009. március 19., csütörtök
Ásítoztam melegtől, unalomtól,
mikor feltűnt a nő s a legjobb tompor.
Csak ültem bénán, lélegzet-szegetten,
állam le és a székről majd’ leestem,
nem is far ez, tat! sóhajtottam akkor,
s mint átkos álom, elinalt az aggkor
s melegség járta át, ott lenn, a testem,
s az újjászületésben hinni kezdtem,
feléled, ki meghalt, s szerelmi kedvem
virít, mint kardvirág, katáng, agávé,
és átképzem magam Casanovávé.
De jaj, az ember mi dologra retten!
éljen bár Wimbledonban, Budapesten,
ölembe ömlött az a fránya kávé.
MókusKerék Imre ‒ Somogyi éjszaka
2009. március 19., csütörtök
Eláll a szél a kenderáztatónál,
lehúnyja szirmait a marharépa,
fejét a dombra hajtva szendereg már
Karád, Heresznye, Trakl, Böhönye, Nikla.
Tücsök, kabóca zeng, dünnyög a poszméh,
szagos füvek között cirpel a szöcske,
vörösbegy, sárgaság, bagoly visong, vég
nélkül csivog egy fészekalja Rilke.
A ház előtt Három fa bütykös ágán
megátalkodottan üvölt huszonhat
logorrheás rigó és negyven sármány,
a kis harang negyed kettőre kongat.
Somogy, szülőföld száz hanggal simogat,
Uram, segítsd a bukólikusokat!