Tiltakozás

Holnap politikai demonstrációt kívánok tartani azért a jogomért küzdvén, hogy a túróstésztát is kanállal ehessem! Korábban már kiharcoltam, hogy a mákostésztát, rakottkrumplit és rántott borjúlábat ehetem kanállal, de az átlagember még mindig görbe szemmel néz rám, és a vendéglőben se kapok automatikusan kanalat is, csak ha azt külön kérem! Mi ez, ha nem diszkrimináció, kanalofóbia, jusztiszmord?!

Az MKE (Mindent Kanállal Evők Szövetsége) nevében követelem, hogy a Parlament deklarálja: jogunk, sőt jogabbunk van a kanálhoz! Vesszenek a villások!

Tanmese

Egy hideg téli reggelen Artivagyok a tűzhely előtt guggolt és teli pofával fújta, szította a tüzet. Egyszercsak boldogan kiáltott föl:

– Mester, megvilágosodtam!

Szün & Csüng, a bölcs, áldott legyen a lábnyoma, odalépett tanítványához és nyakonzúdította egy dézsa vízzel.

– Ég a kabátod, te agyalágyult! – csóválta meg ősz fejét.

Tanmese

(taoista fabula)

Egy zegernyés őszi napon így szólt Szün & Csen mester, áldott legyen minden lépte, kedves tanítványához, Artivagyokhoz:

– Vedd fel, ó gyermekem, a cselekvés gumicsizmáját és caplass le a faluba, hirdesd Buddha szent tanait a szájtáti prosztóknak, és hozz nekem egy tömlő bort!

– Hozzál magadnak, ha piálni akarsz! Nem látod, hogy éppen most világosodok megfele, te vén buzeráns?! – felelt a tanítvány és tovább vakarta a lábát.

A mester pedig, Buddha szeme vigyázza lépteit, mi mást tehetett volna, ha egyszer vedelhetnékje támadt, magára öltötte e cselekvés gumicsizmáját, letocsogott a faluba, és hirdette Buddha szent tanait, amíg be nem rúgott, mint az atom.

Hannelore von Arschhöle: Álomnászút

A kankalinokkal hímes, szárnyaló tavasz már viszonylag oly régen zuhant a vasfogú semmibe Olea és Ashley szívmelengető szerelme mellett, ámde korántsem múlottak el azok a bőséges pennsylvaniai olajkutak, amelyek a századfordulón megalapozták Olea családjának jómódját, de oly csekély örömet ontván gargantuai méhéből, mint az egész tövissel koronázott fájdalmas életút, amelyben egy tragikus félreértés és az emberi gyarlóság miatt mind a kettőjüknek oly tömény része volt; ám ez csupáncsak egy hajdani könnyeteges, halk emlék ma már – de hagyjuk ezt annyiban, merengett el a tiszteletre méltó galambősz hölgy, visszatérvén gobelinje szorgos öltögetéséhez, amelyet így, a délelőtti verőfényes órákban barkácsolgatott, és a lélekfacsaró, ostobán izzó tövisek újra szíve legmélyére martak, édesen és büszkén zongorázva elfeledett szerelmeink sóhajos valcerét, mint egy szánalmas, vak koldus, mint az örök, édesbús csellózokogás a tengerparti, vakítóan fehér szikláknak ütődve.

[…]

Zsáner

Mohos malomkőasztal, körülötte néhány öreg fatuskó, kisebbek, nagyobbak, ahány, annyiféle. Az asztalon egy kancsóban bor, három üvegpohár. Egy mámoros darázs szédeleg, más hang nem hallható. A három férfi már nem nagyon beszélget, a bor is csak megszokásból van előttük, talán, hogy ne legyen üres az asztal. Ritkán kortyolnak a homályos poharakból, pedig kiváló, kicsit karcos, jótüzű az ital. Nem itt termett, minden esztendőben egy nagycsizmás, nagy kezű parasztember hozza. Pénzt sose fogad el, úgy mondja, a tisztesség miatt.

Leszedik az eresz alól a létrát, legurítják a két hordót a szekérről, fölrakják az üreseket, aztán elüldögélnek egy darabig, hallgatnak. A paraszt leginkább a kopott posztónadrág térdét nézi, s a térdén a kezét. Amikor elköszön, sokáig néznek utána, ahogy ereszkedik le a dombról a gyepvert, keskeny úton a szekér. Vonzza szemüket a látvány.

Ebédről megmaradt marhapörköltet esznek, csak úgy hidegen, az edényből. Nagy öntöttvas lábas, kívül kék. A fiú hozza föl a pincelépcsőről, sarokkal teszi be maga mögött az ajtót. Az apa valami asztali áldást dünnyög, megszegi a kenyeret. A harmadik, akit Szentlélekinek hívnak, tölt a poharakba. Eszegetik a húst, a kenyeret, komótosan isznak, mozog a fülük, ráérnek. Itt, a falu fölött béke van, hallgatagon nő a köröm, zsírosodik a haj.

Minden áldott délelőtt kijön […]

Higiénia

A haverom diósjenei volt. Egyik ősszel meghívott hétvégére. Még élt a nagyapó, aki csizmadia volt és a jó ismerősöknek néha vállalt kisebb javításokat.
Bejött egy öregember, mutatja a csizmáját:
– Nédda má, Sándor, hát nem elfeslett! Varrd má meg!
– Hát akkó vessed lé! A vénség leszuszakolta a romos jószágot, aztán elképedve nézte a hóttszutyok csülkét:
– Nédda, milyen piszkos a lábom, pedig most mostam Péterhe’!
(november volt)