Vizigótokról szól – Ajánlások és mottó

piszkozat

Munkámat ajánlom
Nemes Nagy Ágnes,
E. G. Lessing
és Ted Lapidus
emlékének

Mottó

„Procul o procul este profani!”
„Varium et mutabile semper femina.”
(Vergilius)

„A spanyolok okosabbnak látszanak, mint amilyenek.
A franciák okosabbak, mint amilyennek látszanak.
Az olaszok okosaknak látszanak és azok is.
A németek butáknak látszanak és azok is.”
(Habsburg V. Károly)

„Miféle Kelet és miféle Nyugat – a Föld gömbölyű, nem?”
(Albert Einstein)

„A bátorság a félelem palástolásának művészete.”
(A. Schopenhauer)

„Földet vissza nem veszek!”
(Esterházy Péter)

Vizigótokról szól – 1. kép

Melyben Borisz a városba migrál

A Nap mintha saját hányadékában fetrengett volna a látóhatár peremén, amikor felbukkant Borisz a távolság felé hosszasan nyújtózkodó, vadgesztenyékkel és juharfákkal szegélyezett, sárga keramitkockás úton. Még csak egészen kicsi pontnak látszott, de rövidre nyírott, angol bajszát időről időre megsimítva, tempósan közeledett. Duplatalpú, duplafenekű és duplafedelű, gojzervarrott cipőjének egyenletes koppanásai, mint valami metronóm, kimérték, felosztották a megmérhetetlen, feloszthatatlan időt, hallgatásra kárhoztatva a száradó mákgubókat és cukorrépákat, torkaikra forrasztva az édesbús biedermeier dalocskákat és sikamlós kuplékat, mikkel csekély, unaloműző mulatsághoz jutottak, addig is, míg eljön értük a könyörtelen Halál, ami akár Borisz alakjában is érkezhetne, hiszen az elmúlásnak is ugyanolyan sok formája, arca van, mint az örökösen változó természetnek, esetleg ez a közeledés előre vetítené, mint egy fenyegetően felemelt mutatóujj, előre jelezné a közelítő véget, ami csak az egyes számára könyörtelen és zord valóság, ám a mindenség számára szükségszerű, de jelentéktelen epizód csupán – elmondható, hogy várakozásteljes csönd uralkodott a kánikulába-bágyadt tájékon ezen a rezzenéstelen augusztusvégi alkonyba hajló délutáni órán is, csak a cipőkopogás monoton zaja hallatszott, és egy daliás termetű ökörfarkkóró szemtelenkedett az árokparti porban. Vaskos szárán egy megtermett orrszívóbogár iparkodott a csúcs felé.

[…]

Vizigótokról szól – 2. kép

Egy vacsora viszontagságai némi helytörténettel

A fekete vacsorázó falait ébenfa és sűrűszövésű, nehéz, fekete brokát borította. A bútorokat mind feketére pácolták, a mennyezetről fekete csillárok szórták a fekete fényt. Az asztali muzsikát Szerkezeti Lakatos Géza malacbandája szolgáltatta. A prímás oly avatott mestere volt a hangszerének, hogy már akadémista korában, Beethoven Tavaszi szonátájának virtuóz előadása közben nemegyszer kihajtott és virágbaborult kezében a hegedű és a vonó. A zenekar repertoárján szerepelt a Feketeszárú cseresnye, Desdemona imája az Otellóból, az Ocsicsornyija, az Orfeo negro és a Black is black című örökzöld.

[…]

Vizigótokról szól – 3. kép

Emerson emlékezet

Amikor Borisz a fényesre csiszolt és páramentesre törölgetett labradoritpultra tette a kulcsot, a portás kivillantotta két aranyfogát, és bennfentes mosollyal érdeklődött:

– Remélem, jól aludt, uram?
– Sajnos, a legkevésbé sem, – így Borisz, – Egész éjszaka torkaszakadtából üvöltözött valami megátalkodott madár az ablakom előtti fán.
– Nyilván egy szerelmes fülemüle.
– Miből gondolja?
– Nézze, uraságodnak talán lenne kedve egész éjjel egy fa tetején énekelgetni, ha nem volna valami baja? – csippentett oda szemével és összedörgölte a tenyerét.
– Ha egy portás így bizalmaskodik, akkor az valószínűleg zsarolni akar, vagy borravalót. Vagy mindkettőt, gondolta Borisz, a lényeg ugyanaz: pénzt szeretne. Hangosan azonban ezt mondta:
[…]

Vizigótokról szól – 4. kép

Halotti tor

Muszáj volt egy újabbat kezdeni, mert az előző fejezetet már mindenki végtelenül unta és én is teljesen belelehetetlenedtem.

A kolostorkert árnyékos és csöndes volt. Hogyne lett volna, mikor kartauzi nővérek lakták a zárdát. Déli ostorfák, keleti életfák, mezei szilek, hegyi hársak, szigorú mértani formákra nyírott, féligmeddig kiszáradt élősövények, díszbokrok, fekete kaktuszok és különféle egzotikus növények között ártalmatlan noviciák sétálgattak, szemüket az égre, vagy a földre szegezve, buzgó imádkozásba mélyedve. Bár ebben nem lehetünk teljesen bizonyosak, hiszen a fohászokat testi füllel senki sem hallhatta. A fák, bokrok között kanyargó sétautakat minden hajnalban fölgereblyézte a nagyothalló kertész.

– Maul halten, und weiter lesen!
– Béla, az anyád úristenit, már megint behugyoztál?
– Bátorkodtam.

Feleségemnek

Fölborul, ledől,
nyitva marad nyomodban
minden, Szerelmem.

Feleségemnek

Fogaidból a kalciumot
aztán a fogakat
Melledből a tejet
aztán a melledet
aztán az egész testedet
Lassan elfogytál egészen
s csak bámulom gazdagságodat

Feleségemnek

Nekünk a holtodiglan, holtomiglan csak mese.
Örökké élsz versemben, ha egyszer meghalok,
örökké élek én is; szerelmed megváltotta szir-szar testemet.

A panaszkodó költőkre

(két epigramma)

Tenger a gond, így nem lehet írni se immár –
sír a poéta, szegény, zokszava égbe kiált.
Drága barátom, nézd csak a kertet: szú öli, hernyó,
féreg emészti a fát – s ágain alma terem!

Tenger az ár, itt nem lehet inni se immár –
bőg a poéta, szegény, tíz laza fröccse után;
hőzöng részegen, és szava óbor a kocsmai népnek,
s hirdeti, míg jön a vég: mit budifalra skribált.

Tisza parti idill*

Süllőhínár között,
a Tisza-tó partján
vartyog a kis unka,
uvít a toportyán.

De az én falumba’
a szülék szava szép,
reggel, délben, este
James Joyce-t kántál a nép.

Minden süldőlánynak
megpezsdül a vére,
ha poéták jönnek
Tiszabrekekére.

Háztetőn a cakó
Prágait kelepli,
mer’ a Károly Gyuri
kicsit magos neki.

Főszerkesztő urunk
Szkárosit kínálgat,
de a szomjas költők
inkább snapszra vágynak.

A sok írástudó
vegyilírát kortyol,
meg is részegülnek
a Masszi(v) honortól.

Szegény póri népben
deprimál a velő,
Naputasok nyomán
még a Polisz** se nő.

(* egy elmaradt NAPÚT-bulira
** Polisz – irodalmi folyóirat, ahol a szerkesztők korábban dolgoztak)

Régebbi bejegyzések »